Megúsztuk az esőt. Lecsófőző verseny-különítményünk meg is lepődött ezen a tényen, mert évek óta valamilyen szinten megázva kaszaboljuk a városi műfüves pálya melletti réten a hagymát, paprikát és paradicsomot félbe, négybe-nyolcba, hat-tizenkettőbe, ahogy éppen szakavatott bográcsmágusunk adott pillanatban ujjából, belső indíttatásának megfelelően kiszippantva utasításba adja. Lelkes konyhalányok - és legények lesik szavait, miközben arra ügyelünk, hogy már kora reggel a nevetéstől görcsbe rándult arcunkban lapuló, résre szűkült mosolyszemeinkkel rendesen észrevételezzük a szabdalásra váró zöldséget. Szem nem marad szárazon ezeken a napokon. Kivételesen most minden más viszont igen, mert a vihar csak este csapott le a környékre.

Szeretem az esőt, ha illatos, ha viharos, ha nyári. Kedvelem a gyomorcsiklandozós borzongást, amikor dörögve közelít és meghajlok elképesztő ereje előtt. Azt hiszem, ha indián lennék, mondjuk Csontésbőrharisnya, biztosan nagy tiszteletben állnék, mint vajákos sámánasszony, mert különösebb felhajtás és pow-wow nélkül is vonzom, talán emiatt az égi áldást. Ennek velem kiránduló, nyaraló fontosságaim kevéssé szoktak örülni, bár eddig még sosem hagytuk, hogy jókedvünket is elmossa a semmiből megjelenő felhők leve. Egyik legemlékezetesebb varázslásom kilencszázkilencvenvalahányra, egy nyári tábor idejére tehető. Hárman vittük lányok széles e hazában és szerte Európában az újpesti tanuló ifjúságot minden nyáron, volt hogy kétszer is, világot látni. Olyanok voltunk, mint Mehemed bizonyos tehenei, csak nem fekete-fehér-tarka, hanem szőke-vörös-barna. Az emészthető mennyiségű, de elengedhetetlen kulturális esemény mellett, erdőjáró, természetbolond szellemünket is kiengedtük a palackból, ami a fővárosi kis apró jószágoknak csak épülését szolgálta. Adta magát tehát Kemencén is a helyi csúcsok csúcsának meghódítása. Egy a falusi búcsúban vurstlizással és a minket kedvesen "Jöjjenek, jöjjenek ásszonyok, itt ván á sok ócsó minden!" felkiáltással magához csábító kirakodó árus portékájának -melyek közül kedvencünk és a legcsábítóbb a "kárcos irkáfirká" volt, ami nem más, mint a hetvenes évek tévé szerű, két oldalt tekerhető gombbal ellátott rajzolós micsodája- ipari mennyiségben történő felvásárlásával töltött laza nap után, elindultunk a Csóványosra. 

Tudva, hogy egész nap úton leszünk, korán nekivágtunk az ismeretlennek. Csodálatosan sokszínű arcát tárta fel előttünk a Börzsöny. A sűrű erdő lombkoronája nem engedte látni az eget, de ha őszinte akarok lenni, a fene se figyelt felfelé, amikor fejünket kényelmes egyenesben tartva is álfödhözvágós látványt próbált befogadni és megörökíteni az agyunk. Az persze feltűnt a kék túra útvonalát követve, hogy egyre párásabb a levegő, aminek a legbiztosabb jelzőrendszere a fejemen található nem kis mennyiségű rőzse, ami akkor még jelentős hossza ellenére is képes volt ilyen viszonyok között drótszerűen égnek meredni. Elértük a csúcsot, ahonnan a kilátó meghódítása és némi pihenő után rögvest vissza is indultunk, mert urbánus-puhányságunk ellenére is észleltük az égi bajt. Ekkor már konkrétan felhőben gázoltunk, amely vattapamacs ezen felháborodva azonmód bosszúsan kipukkasztotta magát, irtózatos záport zúdítva a nyakunkba. Csapatunk az akkoriban kapható műanyag esőkabátoknak köszönhetően, álcaként csak bajosan használható, ámde annál feltűnőbb színes neon-nejlonba burkolózva folytatta lefelé vezető útját.

Ahogy az lenni szokott a baj most sem járt egyedül. Az addig csendesen csordogáló erecskék megörülve az utánpótlásnak, erejüket egyesítve, egyre komolyabb patakokként zúdultak le a hegyről, magukkal sodorva mindent és mindenkit, aki az útjukat állta. Néhány városi lánykát azonnali szalamandra mentő akcióra sarkalltak, aminek szerintem csak a pöttyös gőtefélék nem örültek, mert amikor végre sikerült egy-egy hercig hullámot meglovagolniuk, küldetéstudatos gyerekeink sikongatva kapkodták ki őket a vízből, tönkretéve hatékony előrejutásukat. Egy nyitottabb, ámde annál meredekebb és ekkor a sártól már  durván csúszós résznél aztán néhány gyerekünkről kiderült, hogy tériszonyuk van. Nem tréfáltak, mert egy-egy fa törzsére tapadva sírós hangon közölték, hogy eddig és nem tovább. Tekintve, hogy a bátrabbak is csak tapasztalt deszkásokat meghazudtoló mozdulattal tudtak elcsúszni a baromi meredek lejtőn egyik fától a másikig, tulajdonképpen érthető volt riadalmuk és egyre nagyobb a mi aggodalmunk. Mivel gyereket hátra nem hagyunk, megoldást kellett találni. Míg a többiek a bátrabbakat mentették, én minden meggyőzőerőmet latba vetve, ami azért lássuk be nem kevés, a rettegőket próbáltam rávenni, hogy ne foglalkozzanak a makulátlan városi külsejükkel, vetődjenek el, majd  egy "Utánam!"  felszólítással lehuppantam és nyomomban két-három, addig félénk gyerekkel, nadrágféken, szédítő sebességgel, hangosan ordítva szánkáztam lefelé a Börzsöny pukli - és akadálymentesnek nem nevezhető sárdagonyás lankáin, ami azon túl, hogy nagyon fájt, igen jó buli volt.

Az egyesített erőivel egyre vadabbul dühöngő patakot olykor-olykor keresztezve, rajta számtalanszor átbukdácsolva, hol pedig benne landolva, estefelé kuka fáradtan leértünk a völgybe, ahol már kisebb folyóvá duzzadva állta hazafelé iramodó seregünk útját a víz. A folyócska partján egy reggel szintén kirándulni indult óvodás csoport téblábolt, riadt tekintetű kísérőikkel, észlelve a vízállás problémát és nem sejtve, hogyan fognak átjutni a túloldalra. Ekkor érkeztünk meg mi, uszkve 40 fős tokától bokáig csimbókosan szutykos varacskos disznó csorda, menetelésre alkalmas slágereket hangosan óbégatva. Biztatóan rájuk mosolyogtunk, majd ahogy voltunk, magától értetődően, még csak nem is lassítva, ruhástól térdig gázolva a zavaros vízben, tátott szájú döbbenetüktől kísérve a panzió felé vettük az irányt. Visszafordulva annyit láttunk, hogy az óvó nénik példánkat látva bátran-serényen a vízbe terelik az addig dinamikus vigyázzban álló apróságokat, akik szótlanságukból életvidámmá cserfesedve gázoltak bele hangosan sikoltozva a koszos vízbe, amibe láthatóan régóta belekívánkoztak és lelkesen áttapicskolva azon, nyomunkba eredtek. 

Hegyi záporunkat villámlás szerencsére nem kísérte, nem úgy mint Bánkon, ahol  pár évvel később barátainkkal egyikőjük hétvégi házában időztünk. A szép számú kollektíva a nappali dorbézolás után éjszaka a házban héderezett, ahol minden négyzetméterre jutott legalább egy hálózsák benne szuszogó tulajdonosával, így mi úgy döntöttünk, hogy sátorozunk, romantikussá téve az éjszakát. Nem vagyok született Maugli, bár imádom a természetet, de a kényelmet is, így az évek alatt megejtett jó néhány próbálkozásom után rá kellett jönnöm, hogy városi ficsúrként aludni ágyban párnák közt szeretek. Ekkor azonban fenntartásaimat mellékvágányra száműzte romantikus hajlamom és bevackoltam a kis kerek jurtába, amit a kertben a pingpong asztal tövében vertünk fel. Hirtelen hatalmas vihar érte el a falut. Iszonyú széllel, villámlással és dörgéssel feltűnősködött és riogatott az éjszakai nyugalomban. Rettenet erejű eső próbálta elmosni aprócska ideiglenes otthonunkat, de szerencsére sikertelenül. A nagy éjszakai melegben az eső után felszálló pára pillanatok alatt tette belélegezhetetlenné a levegőt az egyébként sem gigantikus légtérben, így mikor kisebb pánikrohamot kaptam a levegőtlenségtől, feltépve az összes cipzárt, kimenekültem a kertbe. Miután újra kaptam levegőt, pánikom elillant, pislákoló életösztönöm lecsekkolta legalapvetőbb életfunkcióimat. A kiválasztás szerveihez érve jelezte, hogy pisilnem kell, már pedig, ha jön, akkor menni kell.  A házba nem mehettem, hiszen a bent alvók miatt nem igazán volt a mellékes helyiség megközelíthető. A tök sötétben gondoltam a kutya se látja meg, ha a kertben elbújva intézem el folyó ügyeimet, és mire kis tócsám helyén esetleg kiégne a fű, mi már árkon bokron túl leszünk és a kedves háziak majd ráfogják valami kóbor macskára, mint gaz elkövetőre a csúfondáros kiszáradt pacát. Igyekeztem barlanglakó őseim ösztöneit felszínre hívni a megfelelő helyszín megválasztásakor. Rengeteget bíbelődtem, tekintve, hogy nem láttam semmit az elvonuló borulás miatt. Gondoltam, én is láthatatlan vagyok, tuti az álcám és az inkognitó. Úgy véltem inkább ez jöjjön ki, mint az orvos, tehát magabiztosan adtam át magam a megkönnyebbülésnek valahol a kertben, a fűben gubbasztva, számításaim szerint biztos takarásban, amikor a vihar a nyomaték kedvéért, nehogy könnyen elfelejtsük, hogy itt járt, visszafordult és integetett egy utolsót. Hatalmasat villámlott, aminek köszönhetően a hirtelen támadt nappali világosságban sikerült pozícionálnom magamat. A gyep legkellősebbik közepén guggoltam, gondosan kiszámított távolságra minden takarástól, helyzetemből adódóan éppen a házat és annak a kertre néző hatalmas ablakait fényképeztem tevékenységemmel óhatatlanul együtt járó kitolt pucér valagammal. Csak arra emlékszem, hogy hálótársam, akivel a hirtelen támadt világosságban éppen farkasszemet néztem, meglátva riadt macska fejemet, szó szerint beesett a sátorba annyira röhögött, miközben a földkerekség legnagyobb vakujának nappali fényt varázsoló villanásában, méretes hófehér hátsóm pucsítva világított és ragyogta be a romantikus, kékes-fekete bánki éjszakát.