Az esti válogatott focimeccset privát mozizással kötöttem össze, elaludtam rajta. Pedig valamikor a nagy francia forradalom előtti időkben, ferencvárosi lakosként, barátaimmal kint voltunk minden bajnokin az Üllői úton; szórakoztatott a foci. Beékelődve a B közép és a nyugger szektor közé, hihetetlen kultúrkincsre tettem szert, mert be kell valljam bár sport őrült vagyok, ezen alkalmak inkább szóltak a hihetetlen fazonok és beszólások emlékeimbe való gondos bevéséséről, sem mint az események sportértékéről. Sokat megtudtam például Kispest, Újpest, Angyalföld, mind a három....etnikai szempontból tekintett lakossági megoszlásáról, kikristályosodott elmémben, hogy Újpest mocskos, és hogy éoléolé, illetve hogy a BKV buzi. Ez utóbbi kijelentéssel voltaképpen a Budapesten töltött nem kevés év alatt gyakran, bár pironkodva vallom be, mélységesen egyet is értettem. Újpest szisztematikus gyalázása viszont szíven ütött, hiszen ott tanítottam és nagyon szerettem. Barátnőm IV. kerületről szóló egyetemi helytörténeti beadandóinak gépelése közben mélyen szívembe zártam Mildenberger Mártont, a Wolfner családot és Berda Józsefet házinénistől, aki a hőn szeretett gombapörköltjét gyakran elkészítette a költőnek. Szépen lassan zöld helyrajzi számú viola lokálpatriótává váltam.

Természetesen a tanuló ifjúság figyelmét sem kerülte el, hogy honnan járok reggelente dolgozni. Roppantul szórakoztatott például, hogy ennek kapcsán témazáró napján rendszeresen jöttek zöld-fehérben a vagányabbak, hátha megússzák a vérszívást. Időnként azért kaptam az ívet is! Vidéki lányként nem gondoltam, hogy a zöld és a lila szív ennyire üti egymást úgy szó szerint, mint képletesen. Aztán egyszer mikor elmeséltem, hogy én is megyek a Megyeri útra az UTE-Fradi rangadóra, igaz a jegyem a vendég szektorba szól, a mérkőzés napján az egyik Ultra Viola gyermeke odajött hozzám és csak annyit mondott: "Apukám azt üzeni, hogy ma este várják!" A meccs eredményére nem emlékszem, azt sem tudnám felidézni, hogy hány vérző fejű ártalmatlanított akármilyen színű szívű ember hevert az út mellett a rendőrök által kiütve már a játék előtt, de bár a fogadó óra szerencsére elmaradt, a félelmet, amikor a rendőr kordon védelmében kivezetnek minket a stadionból és a környező utcákból a metróig, most is érzem. Persze inkább jó emlékeim vannak laikus focidrukker korszakomból. Érdeklődve és visongva néztem végig azt a kísérletet például, amelyben a BVSC pályán, félidőben a teremtés bölcs koronái a "falnál a legjobb vizelni" ösztöneiknek engedve, húszan-harmincan szépen sorba álltak egy drótkerítésnél, arccal és így célszerszámmal a lelátó felé, megelégedve a jelképesnek sem mondható takarással és a jelenlévők elismerő bólogatásával kísérve premier plan bizonyították, hogy ami meccs előtt befolyik, az a szünetben menthetetlenül ki is. 

Egyetlen dolgot nem vett be soha a gyomrom. Értetlenül szemléltem már akkor is a sport palástjával burkolt vagy éppen nyíltan vállalt rasszizmust, illetve a fizikai és verbális erőszakot. Na nem az éppen aktuális két tábor egymás zrikálásáról beszélek, az a helyi szubkultúra és népi folklór legtöbbször szórakoztató része, hanem az állatról, ami kortól és nemtől függetlenül ilyenkor némelyekből előbújt. Eldöntöttem hát, hogy a rám bízott gyerekeket ezeknél lényegesebb értékekre és fent nevezett magatartásformák kerülésére fogom nevelni. Húszas éveim patetikus világmegváltó elszántságával ragadtam meg minden pillanatot a népnevelésre. Osztályomban mindig a korrekt magatartást, a te is más vagy, te sem vagy más elvet, a tisztességes játszmákat és nyílt sisakos küzdelmet szajkóztam és próbáltam ezeket beléjük sulykolni. Fogékony gyerekek voltak, itták minden szavamat. Lovagi erényeiket, igazságérzetüket sikerült olybá felturbóznom, hogy konfliktusaikba beleálltak, megbeszélték, ha muszáj volt lejátszották, tökösen vállalva a következményeket. A legemlékezetesebb talán az volt, amikor a tőlem tanult elveknek megfelelően korrekt körülményeket teremtve a két ellenlábas bunyójához, mert akkor úgy érezték, hogy a vitát csak így lehet megoldani, a német teremben kijelölték a szorítót. Voltak bírók, tisztázták a szabályokat is és indult a harc. Az ügyeletes tanár annyira nem örült a számtalan szurkolóval tarkított ketrecharcnak, de az én drágáim beleálltak betyárosan a helyzetbe és őszinte lelkesedéssel elmondták, hogy ők ezt Ildi nénitől így tanulták, tehát ez így helyes. Nagyon szigorúan elővettem őket, de naná, hogy iszonyú büszke voltam rájuk!

A harcot a barikádokon, kivont karddal folytattam idealista lelkesedéssel nem csupán osztályfőnöki, de a német óráimon is. Abban az évben még a régi idők tagozatos könyvéből tanultunk, ami minden volt csak szép, színes és modern nem, ellenben rengeteg hosszú és unalmas, a gyerekek számára, na jó számomra is, teljességgel érdektelen szöveget tartalmazott. Az egyik ilyen csodálatos opusz Berlin látnivalóit mutatta be, természetesen csak Kelet-Berlinét. A nevezetességek közül legalaposabban a Treptower park szovjet hősi emlékművét taglalta, halál unalmasan. Hatalmas hiányérzetemet pótolandó meglátásom szerint csodálatos és felemelő projektet dolgoztam ki a berlini Fal történetéről, amiről persze a remek könyv egy szóval sem emlékezett meg. Órákon keresztül polemizáltunk németül és magyarul tényekről, jelképekről, emberi magatartásról és felelősségről hatalmas átéléssel, mármint részemről. A saját szemembe mindenesetre sikerült könnyeket csalnom, amikor felemelő befejező aktusként, Pink Floyd-os zenei aláfestéssel kísérve leromboltuk a saját falainkat, de arról, hogy a gyerekekre milyen hatással volt a tagadhatatlan elszántságom és szerényen megélt zsenialitásom, csak a témához kapcsolódó szövegértés dolgozatnál derült ki. Javítás közben volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy némiképp túltoltam a meggyőzőerőt. A Haller utcai albérletem konyhájában könnyesen röhögve eldöntöttem, hogy a szélsőségességet még a szélsőségesség elleni küzdelemben is kerülni fogom ezentúl, amikor az egyik ártalmatlannak tűnő mondat fordításánál az alábbi, minden szempontból iránytévesztő megoldással találtam magam szemben:
"A Treptower parkban a szovjet hősi emlékművön egy felszabadító katona látható, aki a bal kezében egy kardot, a jobbjában pedig egy csecsemőt tart, amivel szétveri a horogkeresztet!"