2000. október huszonharmadikán éjfélkor egy emlékezetes buli kellős közepén döntést hoztam és a Szépasszonyvölgy egyik pincéje előtt elnyomtam az utolsó cigarettámat. 2000. október huszonnegyedikén nulla óra 1 perckor ugyanott azonnal meg is kívántam a következőt, viszont azóta sem gyújtottam rá, hiszen egy római jellem veszett meg bennem, vagy mi. 13 boldog láncfüstölgéssel töltött évet zártam akkor le, tudván, hogy gyereket szeretnék, ő pedig nem tölthette az első kilenc hónapot füstös méhburok kocsmában; lesz ideje zülleni alanyi jogon, ha majd megérik rá. 

Rossz szokásom, függőségem sosem múlt el teljesen, csak szünetelt, időnként újra és újra megkísértve. Aztán a kollégáim valamelyik nap a kocadohányzásról beszélgettek. Hallgattam őket és közben úgy csorgattam a nyálam egy slukk képzeletétől, mint este a szemüveges pasi mellettem tai chi edzésen, amikor bemelegítéskor csípőkörzés közben a hátsómat titokban, nem tolakodva stírölte. Kiszúrtam a tükörben. Fel is röhögtem, hiszen minden rosszindulat és lekezelés nélkül, nagyon nem az én a típusom. Már a bokakörzések alatt, a jó ideje ügyesen kordában tartott cinizmusom átváltott önsajnálós nyüszögésbe. Belém nyilallt, hogy engem se akar senki még kapanyéllel sem megpiszkálni, így az első mozdulatsor felénél már sokkal kedvesebben mosolyogtam vissza rá, halvány sorsazonosságot érezve, persze gondosan ügyelve arra, hogy azt azért lássa az arcomon, hogy nincs közös lávsztorink. Az önszembesítéstől gyomortájékon beindult jelzés értékű fájdalom egészen elsimult a koncentrált mozdulatoktól, majd hanyagul visszajött, amikor hazafelé a bolt pénztáránál egy humoros kedvű nyugdíjas bácsi keveredett mögém. Amolyan nem bírok csendben várni, így epés megjegyzéseimmel szívom az emberiség vérét, típus volt. Ha máskor találkozunk egy-egy ütősebb poénját még meg is tromfoltam volna, de most éreztem, hogy elfogyok és egyre jobban befeszülök. Rám tört a sóvárgás és kis híján megkérdeztem, hogy nincs-e véletlenül egy cigije, de lejmolási szándékomat elhessentette egy újabb ócska poénnal, így inkább arra kezdtem koncentrálni, hogy egy jól irányzott "jajnetessékharagudni" mozdulattal bokán ne rúgjam.

Marcus Aureliust szabadon értelmezve bevásárlás után úgy döntöttem sziklaszirt leszek, de füstölgő, vagyis kitörni készülő, működő vulkán. 2000. október huszonharmadikán éjfélkor elnyomtam az utolsó cigarettámat, majd 2000. október huszonnegyedikén nulla óra 1 perckor azonnal meg is kívántam a következőt, most pedig gyorsan elszaladtam egy nemzeti dohányboltba 17 év után cigit venni. Amikor beléptem az ajtón, kissé meglepődtem. Anno a pénztáros néni a feje fölött található tároló redőnyszerű ajtaját heves mozdulattal feltolva juttatott hozzá az áhított slukknyi boldogsághoz, ehhez képest most egy plafontól padlóig telepolcozott kánaán fogadott olyan kínálattal, amitől gyökeret vetett a lábam és szó szerint leesett az állam. Az eladó kedves, párbeszédindító kérdésére is csak annyit tudtam mondani, hogy " Nagyon szeretnék elszívni egyetlen szál cigarettát." "De milyet?" kérdezte joggal. "Hát ez az...." feleltem segítő szándékkal. Szerencsére szakmájának elszánt képviselőjével találtam magamat szemben, aki kihívást látott tapintható bizonytalanságomban. Részletes tárlatvezetés vette kezdetét. Úgy éreztem magam, mint Gombóc Artúr a csokiboltban, ahol van lyukas csokoládé, kerek csokoládé, töltött csokoládé... Kiderült, bár eddig ezt tapasztalati alapon hülyeségnek tartottam és cáfoltam, hogy ma már a méret a lényeg, miután felhomályosítást kaptam vastagságról, hosszúságról és arról, hogy ennek különösen a téli hónapokban van jelentősége. Itt kicsit elbizonytalanodtam és kendőzetlenül vidultam rajta, de elengedve a süketek fülét is megütő áthallást, élvezettel figyeltem az expozé további részleteit, miközben a hölgy ide-oda cikázott a színes dobozkákkal telezsúfolt polcok előtt, nyomatékkal rámutatva az éppen prezentált termékre. Közben ketten is bejöttek vásárolni, de leragadtak a rögtönzött előadást hallgatva, majd négyesben őrült nosztalgiázásba kezdtünk egykori dohányzós emlékeinket felelevenítve. 35 percnyi lenyűgözően profi fejtágítással egybekötött vásárlás után, 1170 forinttal megrövidülve távoztam, amely összeg szintén beleverte az orrom az idő múlásába, ha figyelembe vesszük, hogy az első általam vásárolt Sopiane 8, az utolsó zöld Pall Mall 250 forintba került. 

Otthon kissé szerepem tévesztve úgy éreztem magam a gyerekem előtt, mint egy rossz fát éppen a tűzre hajított csimota. Sunnyogtam és nehezen néztem a szemébe. Apám előtt huszonéves koromig titkoltam, hogy dohányzom és bár ő pontosan tudta, szeretett annyira, hogy belement a játékba és nem buktatott le saját maga előtt. Még olyankor sem esett ki a szerepből, ha kijött lakótelepi lakásunk konyhájába, ahol anyámmal éppen hajnalig tartó snapszer csatáink közben gyárkéményként füstölve váltottuk meg a világot és a hamutartóban rendre indokolatlanul két szál cigaretta égett. Ilyenkor néha, finom fricskaként, odalépett az előttem füstölgőhöz, felvette, mélyet beleszívott, egy pillanatra rám nézett, amit csak éreztem a vöröslő füleimen, mert felnézni nem bírtam, visszatette, majd bevonult meccset nézni. Persze pocsékabbul éreztem magam, mintha adott volna egy tockost, amit sosem tett.

Megvárva az estét, mikor csemetém elvonul saját birodalmába, kiosontam az udvarra bűnözni. Le sosem szoktam, csak abbahagytam a dohányzást és most sem folytatni szerettem volna, csak elszívni egyetlen szál cigarettát, amivel a gyomromba költözött és ott jó ideje már aggódó rituális táncot járó mókusokat szándékoztam kifüstölni. Lesunnyogtam a hátsó kertbe a sufnihoz, ha már titok, adjuk meg a módját. A kutya nyári palotája mellett elhelyezett magas fastokira ültem le, hogy végre kéjelegjek kicsit. Ám amikor a sufni és a kutyaól között a hátamon a földön landolva, a vicces helyzetnek engem nyalogatva és rajtam ugrálva örülő, a párás levegőtől biológiai fegyverként is bevethető szagú kutyát próbáltam magamról röhögve-káromkodva leszedni, időcsapdát sejtettem.  A mókusok a bendőmben ekkor már transzban hajladoztak, miközben én xanaxét esve próbáltam rájönni, hogy mi a fene történt. Felkapartam magam kitinpáncéljára pottyant büdösbogár helyzetemből és a stokit kezdtem keresni. Egyszer csak megvilágosodtam és beugrott, hogy hét elején, amikor egyik este kedvenc gondos szomszédommal az őszi égetésünket abszolváltuk, én vérszemet kaptam és a kissé avittas, ingatag, semmire sem jó ülőalkalmatosságot is a máglyám tetejére hajítottam. Most a hátamat lapogatva határozottan megbántam és konstatáltam, hogy tényleg atomjaimra hullottam. Rögtön ezután elgondolkodtam azon is, hogy mi a bánatot keresek sötétben, szitáló esőben a kutyaól és a sufni között kummantva. A kezemben lapuló vékony, rövid, enyhén mentolos, 20 szál mókusűzőt tartalmazó dobozkát zsebre vágtam. A zuhanás megölte a pillanatot. Meleg zuhanyra, puha takaróra, kemény ágymatracra vágytam.  A mókusok is elhallgattak, gondolom megüthették magukat ők is, mert én erősen. Úgy döntöttem várok egy újabb megfelelő pillanatra és vert seregként beoldalogtam a házba. Lezuhanyoztam, bevackoltam. A cigimet eldugtam, mint a régi szép időkben és elhatároztam, hogy október huszonharmadikámról a napján méltón megemlékezve, az unalmas beszédeket átugorva (legfeljebb tolok egy könnyfakasztó belső monológot),a zászlófelhúzástól kivételesen eltekintve, éjfélkor egy pohár bor társaságában patetikusan rágyújtva, megünneplem majd saját győztes forradalmam 17. évfordulóját.