Az ész a fontos, nem a haj, dudorásztam tegnap kissé szkeptikusan a fodrásznál a már elkészült legújabb remekművel a fejemen, gyermekem és frizura mágusunk szórakoztató beszélgetését hallgatva. Az ész, állítják a lelki fejlődésükben guruk magasságához közelítő napkeleti bölcsek, de mi van az életbölcsességi evolúciójuk útján még csak a kerti kiskapunál járókkal és a hiúkkal, például velem, aki ez utóbbi két kategória metszetében tartózkodom. Hiú vagyok, ez van, mondjuk piperkőcségem megragadt alapfokon, ezenkívül genetikus, apai örökség, mely külső igényességem aprólékossága meg sem közelíti apám szakáll-és bajuszápolási mizériáját. Nem vagyok Nárcisz (a gyöngyvirág és a közhely rózsa a kedvenceim), de a hajamra rettentő háklis vagyok, voltam, leszek. Féltett kincsem ápolását is mindig kiváló szakemberekre bíztam. Mindig, egy kivétellel.

"Házhoz jön a fodrász", mondta egyszer albérlőtársaim egyike, akinek aszimmetrikusra nyírt, modern frizurája mindig tökéletesen állt, így boldogan jeleztem, hogy éppen vállig érő, fekete tincseimet teljes bizalommal átengedem a mennyekig magasztalt ifjú hajszobrász ígéretnek. Másnap osztályfotózás volt, tehát eleve nem ártott öntörvényű fürtjeimnek egy kis zabola, apró kis igazítás. Az esti igazán lányos programot kicsit felturbózandó készítettünk némely borokat a hűtőbe, kizárólag saját fogyasztásra, hiszen a mester keze nem remeghet meg semminemű befolyásoltságtól. Megérkezett a kicsi lány. Ekkor már mindhárman otthon vártuk a szépülés mámoros érzését. Ha jól emlékszem én voltam az első. Teljes bizalommal viseltettem a hölgy és ollója iránt, ezért csak néhány instrukciót adtam, azt sem hosszan, uszkve 20 percben. Féltő műgonddal magyaráztam el kívánságaimat, amit egyébként bevált, kiváló mesterfodrász gurum szavak nélkül is tudott már, de hozzá hónapokkal előre be kellett jelentkezni és holnap fotózás, plusz itt ez a mosolygós, szép, naiv remény, akinek hosszú ujjai között a tettrekészségtől remegett már az olló. Kitértem hajam minőségére, a választék pontos helyére, fejformámra. Szálanként prezentáltam frufrum hosszát, dőlésszögét, ugyanezt érzékeltettem a fül-és tarkórésznél is. Bátorítóan rámosolyogtam, ő biztatóan vissza. Határozottan kijelentette, hogy bízzam rá magam nyugodtan, mindent ért. Én ezektől a szavaktól a már feltételezhetően pincehidegre hűlt jótékony rozé nélkül is ellazultam, becsuktam a szemem és tudtam, hogy tökéletes lesz a végeredmény. Mi más is lehetne?

A választ, eredendően költőinek szánt kérdésemre, egy hajvágásnyi idő múlva kaptam meg. Addig csattogott az olló, csacsogott a száj, csapongtak a gondolatok. "Kész", csattant fel a végítélet hangja. Udvariasan és emelkedetten köszöntem meg szorgos munkáját és duzzadó egóval besiettem a fürdőbe, szemlézni. Törzsi népek gyászszertartásán tör fel ily elementáris erővel és hangerővel a fájdalom sikoly formájában a sirató asszonyok torkából, mint az enyémből, amikor belepillantottam a tükörbe. A látvány letaglózott, megsemmisített, létem értelmét kérdőjelezte meg. A tükörképemet első pillantásra fel sem ismertem. Miután sikerült ismerős vonásaimat azonosítanom a fejemen található hajbúra alatt, még jobban kiborultam, mert rájöttem, hogy nem egy horrormozi plakátjával, hanem saját magammal nézek farkasszemet. A ma már szépnek, akkoriban átlagosnak látott arcom körül, fejem búbján, töménytelen mennyiségű, vastag szálú fekete rőzsém pont úgy nézet ki, mintha egy tehetségtelen hobbi kertész esett volna neki bukszusnyíró kézikészülékkel. Szabályos derékszögű vonalak a fülemnél és a tarkórésznél. A frufrum éppen olyan ijesztően és megmásíthatatlanul egyenes volt, mintha egy sisak mentén nyírták volna le, magas homlokomat oly szerencsétlenül kettészelve, hogy egyébként értelmet sugárzó képemre a debilitás összes külső jelét rávarázsolta. Hangosan zokogtam. Sehol a megszokott stílusosság, sehol az ügyes ritkítás jele, csak baltával szabott, gonosz vonalak, aminek következtében olyan ronda lettem, hogy casting nélkül megkaptam volna a főmumus szerepét bármelyik Stephen King filmadaptációban és még a filmgyári fodrászt is kirúgták volna miattam, mondván, hogy ezen már nincs mit csúfítania.

Ordítva bőgtem, mikor beugrott a másnapi osztálykép, miközben a konyhában számhoz emelve ráborultam az ünnepléshez behűtött jutalomfalatból bánatűzővé avanzsálódott borra. Barátnőm, míg a fodrászt idehívó harmadik társunk éppen tényleg szépült, bejött, pontosabban félve somfordált. Ő nem fodrászoltatott, így idegei kisimultak voltak. Jó baráthoz méltóan, amikor meglátott, őszintén felröhögött, majd szimpátia sírógörcsöt kapott, bár az sincs kizárva, hogy ennyire ijesztő voltam. Együtt bőgtünk hát. Ekkor lépett idegösszeroppanásom a kettes fokozatba. Én elkezdtem hirtelen őrülten röhögni, persze mindeközben hevesen bőgtem, fejemen a hajból készült, gigantikus, lerobbanthatatlan rohambilivel. Kissé rendezni akartam soraimat, így konyhánk belső udvarra néző ablakához léptem egyrészt, hogy szokjam az új külsőm, másrészt, hogy a lefolyt szemfestéket kissé letörölgessem, mert egyre inkább úgy néztem ki, mint egy korai Picasso. Összeomlásom elérte végső stádiumát, amikor a feltételezett tükörképem helyén megláttam Makk Marcsi és Makk Marci félresikerült, groteszk szerelemgyerekét, ami különösen azért fájt, mert magamat egy szilaj, lobogó sörényű musztáng kanca és egy vicces bohóchal gyerekeként aposztrofáltam egész addig, illetve a mai napig, bár így utólag ebbe a nászba sem esik jobban belegondolni, mint a fent említett édestestvér rajzfilmfigura pároséba. Ez volt az a felismerés, amin már, talán a túltolt bánatűzés miatt, visongva röhögtünk, és ami kétségbeesésemet átlendítette a mély apátián és cselekvésre sarkallt.

A gyógyító röhögéstől megbátorodva rontottam be a fodrászműhellyé alakult szobába, ahol az aszimmetrikus frizura szerencsére ismét tökéletes lett. Őrült villámokat szórva macsóskodtam szegény lány arcába, hogy addig innen el nem megy, amíg a bilit a fejemről el nem tünteti. Barátnőm mögöttem állt gizdán, a nyomaték kedvéért latba vetve 45 kilóját és 155 centijét, fenyegető tartásba helyezkedett. A fodrász hölgy látva az állapotomat és most először szembesülve remekművével a fejemen, amely csodát szerencséjére nem a szakmai vizsgáján követte el, mert különben sosem kapott volna mesterlevelet, leírhatatlan grimaszba feszítette arcát. Látszott, hogy felfogta szorult helyzetét, abból pedig, hogy nem bírt a szemembe nézni leesett, hogy a frizurám helyén található tökön-gyűszű hajbukósisakot ő sem tartja élete fő művének. Motyogva elnézést kért a fejemre nyírt tévedésért, nekiállt újra bozótot ritkítani és a végére egy bevonuló bakákkal is kompatibilis 2-3 centiméteres, szépen vágott, stílusos szopott gombóccá vált a fejem, ami jól nem állt, de alapvetően emberbarát lelkem csak elképzelte, azonban mivel alkalmatlan rá, nem valósította meg a verekedést.

A kis konyhában még sokszor adott okot a röhögésre Makk Marcsi külsőm felidézése, különösen miután pár hét múlva elkészült az osztályfotó, amin a gyerekek között feszítek bevonuló G.I. Jane frizurámmal és örökre gondoskodik arról, hogy ezt a pár órát még a minket egymástól kissé elsodort hétköznapok se tudják kitörölni az emlékezetünkből.