"Pffffsssshhhkkkkkrrrrrááááá" valami ilyesmi jött ki a torkomon ma hajnalban, amikor 5-kor a telefonom az egyébként relatív kellemes, most igen kellemetlenül ható hangján az arcomba dörgölte, hogy pöccintsem be végre a mai mókuskereket. 4-kor, mint mostanában rendre, megriadtam, de tuti nem telt el 60 perc a két időpont között. Ha rájövök, hol kell, óvást fogok benyújtani időmlopás miatt, eldöntöttem. Megpróbáltam elkúszni a hangforráshoz, hogy egy jól irányzott csapással likvidáljam, ha lehet egy életre, de gyomortájt olyan nehéz volt a testem, hogy nem tudtam megmozdulni. Nyolc-tíz, egyre idegesebb próbálkozás után leütöttem a magából szakadatlanul hang- és fényjelzéseket kiadó kütyüt és a körülményekhez képest koncentrált helyzetelemzésbe kezdtem. 

Kezdek rozsdásodni, vagyis dehogy, van rajtam patina! Hehe! Mondjuk erre nem most jöttem rá, tehát a katarzis a felismerés miatt elmaradt. Régen alvás nélkül töltött nap-folyamok után is lazán mentem tanítani tudván, hogy oktató-nevelő munkám nem sérül sorozatos, nem feltétlen olvasással töltött bagolylétem miatt. Ma már az is elég, ha sokáig tévézek, vagy egy baráti vacsora elhúzódik és másnap olyan vagyok, mint aki egész éjszaka önkívületben csapatta. Gyors regenerálódási képességem lassú degenerálódásiba hajlik egyre inkább. Most is ki vagyok ütve, pedig emlékeim szerint nem buliztam, csak kicsit későn kerültem ágyba. Szemem alatt akkora táska van, hogy látom a fogóját. Miután ezt konstatálva a golyóbisokat egy grimasz kíséretében meg is forgattam, éreztem, hogy égnek is, szorít az üvegszem, amiben semmi meglepő nincs; elkezdődött a tanév, hat a neonvilágítás. Némely Visine-s szemgolyómosás a csapnál és újra eltűnik a vér-némettanár külsőm. Táskák maradnak, sebaj, ma hozzájuk öltözöm. A gyomrom helyén egy B 30-as falazótégla gubbaszt. Felidézve a tegnap estét, nem is csodálom. 

"Pacal nap van ma!" örömködtem tegnap a szokásos reggeli kávé-újság-hírek-ébredés rituálé isten tudja melyik fázisában. Könyvbemutatóra készültem este egy kedves baráti pár férj felével, hiszen mindketten szenvedélyesen rajongunk a pacalpöriért és Cserna-Szabó Andrásnak köszönhetően már nem csupán enni és beszélni tudunk róla, hanem olvasni is. Reménykedve a kóstolóban, hiszen mit ér egy gasztrokönyv bemutatója vendégelés nélkül, ráadásul a kiskocsma, ahol marhagyomor történeti ismereteinket elmélyíteni készültünk, igen híres a jóféle házi kosztjáról, igyekeztem rákoplalni az eseményre. Gourmand társam még edzésre is lement, hogy helyet izzadjon az este folyamán befigyelő tízcsillió kalóriának. Én mondjuk kihagytam a közös keddi trx kínzást, de semminemű lelkiismeretfurdalást nem éreztem miatta, annál inkább éhséget, amikor 8 körül megérkeztünk a tetthelyre. 

Békebeli ivóda-evőde bújik meg a lakótelep lábánál. Kellemesen stílusos, szedett-vedett bútorzattal, amolyan ma menő romkocsma stílusban, végtelenül hangulatosan. Szerintem csak úgy maradt, szerencsére nem szaladt a korral és így helyet biztosít a beszélgetni vágyók, de a hely szűkéből adódóan óhatatlanul is ismerkedni szeretők számára. A kocsma már tele volt ránézésre is szimpatikus, kedves emberekkel, sűrűn adagolva, amitől még inkább "dejóhogyittvagyok" optimizmus és komfortosság kerített hatalmába. Eszembe jutottak a Moszkva téri Kisposta presszóban töltött esték, ahol a kellemes bárzongora muzsikája mellett világmegváltó beszélgetésekbe és táncolásokba bonyolódott estéről estére professzorok, hallgatók és a hozzánk hasonló civilek hada. Mire az alkalomra már hetekkel ezelőtt lefoglalt asztalunkhoz értem és belaktam a helyem, már előttem is gőzölgött egy emberes adag jóféle pacal. Sűrű szaftját, ami az őt készítő szakértelemnek köszönhetően kellőképpen ragacsos volt, puha kenyérrel tunkolva tüntettem el az utolsó falatig. Teljes mértékű lelki kielégülés, az idegpályák kisülése, a jókor vagyok jó helyen jó emberekkel otthonias érzés előzte meg a rohamosan rámtörő kajakómát. Fent említett végtelenül megnyerő stílusú szerzőnk érkezésekor már, a sorrendet kissé újraértelmezve, egy tányér tűzforró cseh pacalleves, vagyis drst'kova kellette magát nagyon helyesen gégegyilkos forrón előttem, amely csábításnak eszem ágában sem volt ellenállni. Felkavaró élmény volt a szó legnemesebb értelmében, hiszen azon túl, hogy nagyon finomra sikerült, utoljára a 25. születésnapom ünneplése okán barátnőmmel kanalaztam ilyen remeket a számba Prágában, mely utunk, mint minden közös megmozdulásunk igen kiválóra sikeredett, és amely emlékeket az ismerős ízek azonmód felszínre is hozták, megkocsonyásítva az előző tányér pöritől már így is agyonlágyult lelkemet.

A grandiózus hangulatú író-olvasó találkozó alatt majdnem teljesen bepusziltam levesem, miközben szórakoztató hangvételben, nem túl fajsúlyosan kaptam az információkat a marhagyomor világkarrierjéről, így azok nem ülték meg a gyomromat, amiért roppant hálás vagyok, mert ugyanis ezzel ellentétben az oda betolt pacal-kazal már gonoszul bebetonozódni készült legbelül. Ennek dacára sem tudtam ellenállni, mert egy hedonista dög vagyok, a rántott pacalnak, amit így utólag már tényleg nem kellett volna megennem. Hősiesen lemondtam viszont a füles-gombás változat teszteléséről, ami a helyi specialitás, mert bár egy kedves mentős barátunk felesége jelezte, hogy hites ura szolgálatban van, együnk nyugodtan, mégis úgy éreztem, hogy eddigi kellemes találkozásainkat nem mételyezném meg egy gyomormérgezés minden kellemetlen tünetével, kórházba szállítás közben.

Hazafelé én voltam a sofőr, így a csapatás elmaradt, tehát a bendőm enyhén hisztérikus tüneteket produkált. Egyrészt örült a pacal mennyországnak, másrészt szenvedett a pokoltól, ahová a mohóságom taszította. Mikor hazaértem, már szúrt-bökött-fájt, tehát az egyetlen létező megoldást választva ráküldtem egy jó adag 51 fokos házi szőlőpálinkát és a NOSZF 100. évfordulójának tiszteletére betoltam egy kis csendes munkásmozgalmi zenei aláfestést, csináltam hangulatfényt is, hisz a Csapd le csacsi óta tudjuk, hogy a piros fény az nyugtat. Igen csak ma volt már, mire a gyomromban a pacalszálak annyira engedtek a szorításból, hogy el tudtam aludni és esküszöm, pár perc múlva már akaratoskodott is a telefonos ébresztés.

Egész nap minden porcikám küzdött a túlélésért. Kívántam valami nasit, így sajnálatos módon a sós-édes egyensúly megteremtése érdekében magamhoz vételeztem egy kürtöskalácsot. Miután a bélésem túlélte a tészta sokkot úgy tűnik megmaradok. Álmos vagyok, mert a kevés alvás és a kimerítő emésztés lefárasztott. Na ja, a patina, mondom hogy érek, mint a jó borok, viszont  enni is már csak óvatosan szabad, semmi nagy zabálás. Szerencsére meg nem undorodtam kedvenc belsőségemtől, amit az is bizonyít, hogy amikor belefogtam az új szerzeményem, a 77 magyar pacal elolvasásába, a könyv semminemű pszichoszomatikus tünetet nem okozott. Így nap végére egész megvirgoncodtam és bátran a holnapi ebéd kigondolásán és megvalósításán kezdtem agyalni. Ekkor beugrott, hogy éjszaka, amikor torkos kísérőmet pár faluval arrébb a családi fészke előtt kiraktam, fagyasztott állapotban kaptam az általa készített káposztás, füstölt szalonnás, marhahúsos, csak kis tejfölt igénylő csodából és valóban ott lapít a mélyhűtőben. Lecsekkoltam. Elfogott a kísértés, hogy ne főzzek, csak olvasszak holnapra, de rágondolva csúnyán beszólt a még kissé túlterhelt gyomorszájam és teljes emésztőrendszerem nevében benyújtotta igényét valami jóféle diétás salátára.