Anyám karácsonyi halászlevét pakoltam be a mélyhűtőbe, amikor is a húsok, zöldségek és egyéb azonosíthatatlan jégtömbök között rábukkantam egy adag határozottan sütni való hurkának és kolbásznak látszó tereptárgyra, mert bizony nem vagyok mindig gondos gazdasszony és néha (majd mindig) feliratozás nélkül adom át a hibernálástól remélt örök ifjúságnak a tartósítandó mindenfélét. Attól, hogy azonnal megsüssem csupán az tartott vissza, hogy egyedül mégis brutál lenne nekiesnem a gigantikus adag disznóságnak. "Imádlak" buggyant ki belőlem egy vallomás, de azonnal somolyogva korrigáltam is magam, "nagyon szeretlek". A korrekciómról egy tanítványom tehet. Két éve a másodikos csoportom őszinte csodálattal adta körbe a tanári asztalon heverő piros pöttyös tolltartómat, amikor is kérdésükre kiböktem, hogy igen, imádom a Túró Rudit, ám ekkor mind közül a legkisebb méltatlankodó, kissé kioktató, de őszintén felháborodott hangon, spontán az arcomba dörgölte, hogy "Imádni csak Istent lehet!". Rendesen zavarba jöttem, majd komoly kis arcát vizsgálva úgy döntöttem, hogy egy másodikossal ezen nem vitatkozom, viszont önmagam helyesbítve gyorsan hozzátettem, hogy nagyon szeretem a Túró Rudit, amely kijelentésemre ő egy határozott biccentéssel helyeslően rábólintott.

Miközben a jóféle házi cuccostól könnyes, de nem örök búcsút véve megígértem, hogy hamarost kerítek rajongó társat, akivel elküldöm melegebb tájakra, útitársként krumplit is szeletelek alá, sőt ha jó kedvemben talál puhára ágyazok neki egy kis savanyú káposztával is, hogy ne legyen egyedül a sütőben, és ha ropogósra pirult, menthetetlenül bepuszilom, eszembe jutottak a régi idők disznóvágásai. Gyerekkorom teleinek meghatározó élménye volt anyai nagyszüleimnél a disznóölés. Nagyapám gondos gazdaként nevelgette malackáit, becézgette őket, hogy azután januárban hangos, nagy tömegeket megmozgató, jó illatú, de gyerek fejjel mégis bizarrnak gondolt esemény keretén belül szegény cocát az utolsó falatig feldolgozzák a hozzáértő kezek. Általában már előző este ott aludtunk és a disznó keserves visítására ébredtünk, amit mindig igyekeztem a fejemre pakolt párnaheggyel távolt tartani füleimtől, de ha becsukom a szemem, hallom most is... Nagyapám sosem volt ott a leszúrásnál, a szobájában sírt. Én is csupán egyszer bírtam elég korán felkelni, hogy elsőtől az utolsó pillanatig átéljem és tekintve, hogy elég nagynak éreztem magam, részt is vegyek a népi gyilokban. A pálinkaivásból akkor még kimaradtam, pedig az első a többieknél buzdításként már éhgyomorra befigyelt a hajnali órán, így belőlem valóban az őszinte és nem az ártó házi vegyes sugallta, mélyről fakadó és iszonyú harsány röhögés buggyant ki, amikor a méretes disznó ahelyett, hogy önként átadta volna magát a böllér akaratának, kiszabadult és a hatalmas kertben össze-vissza cikázva, az őt üldözőket kétségbeesetten átverni próbálva menekült, miközben én hangosan ordítva szurkoltam neki, míg valaki az ellen oldali "béközépből" le nem csapott. Aztán persze szegény pára is úgy végezte az udvar közepén, mint addig minden társa és beindult a nagyüzem.

A jelenlévők közül valamilyen fokon mindenki rokon volt, bár a szálak számomra már akkor is kibogozhatatlannak tűntek. Tűzről pattant, az elmaradhatatlan fejkendőjét nem asszonyosan az álla, hanem hetykén a haja alatt megkötő, pici termetét iszonyú magas talpú papucsokkal ellensúlyozó aprócska nagyanyám a kerti "kiskonyhában" vezényelte az asszonyok összehangolt munkáját, aminek köszönhetően már hajnalban megállt a húsgyár egy kis hagymás sült vér elfogyasztása céljából. Ezt újabb vegyes gyümölcsös csapatás követte, míg én a sarokban, miközben a sült vér látványától és gondolatától reszketegre riadt gyomromat nyugtatgattam, arról próbáltam magam meggyőzni, hogy a jelenlévők attól, hogy gusztustalanságokat esznek még nagyon szerethetőek. Összeszedve magam, munkára jelentkeztem. A konyhában nem volt rám szükség, bár már a friss máj és a hús is sült, újabb okot szolgáltatva a munka megszakítására és a toroköblítésre. A hatalmas fazék is a tűzhelyen gubbasztott és benne lassú tűzön forrni készült a jóféle orjaleves. Egyre vidámabb lett a társaság, vidámabb, harsányabb és meglepő módon hatékonyabb is. A hűtő tetején kazettáról Kadlott Karcsi vagy 3+2 tolta zenét, szállt a nóta és az apró húscafatok. Lassacskán csak a pörkölő fekete és a vér vörös nyoma maradt a betonon. Az ajtóban beindult a keverőtárcsás mosógép, amelyben mindenféle fertőtlenítővel dúsított lében jakuzzizott és forgott a vásárolt disznóbél, majd idővel a frissen jobb létre szenderült malacka sajátja is. Rotyogott az üstben az abáló lé, asztalra került a húsdaráló, megteltek a teknők a kolbász, hurka, véres hurka és kenőmájas betöltendő hozzávalóival. Ekkor jött el az ideje az első komolyabb összefeszülésnek, melynek oka és örök témája a fűszerezés volt. A só, bors, rizs, majoránna és a hurkához keverendő vér mennyisége minden évben elég okot szolgáltatott újabb sértődött, majd a kompromisszumos kóstolgatás után a könnyesen egymás hátát csapkodó békülős páleszok szervezetbe juttatásához. 

Én a kora délelőtt folyamán még mindig kerestem a helyem az egyre emelkedettebb hangulatú rendszerben, miközben folyamatosan ettem az utánozhatatlan ízű frissen sült mindenfélét. Vigyorogva hallgattam az áldomásoktól és egyre gyakoribb békülésektől furcsán forgó nyelvek családi sztorijait. Egyszer csak nagyanyám jött oda hozzám és megkérdezte, hogy tényleg komolyan gondoltam-e, hogy szeretnék segíteni. Én kicsit játszottam a sértődöttet, hátha ki akar majd engesztelni és megkóstolhatom a pálinkát is, amitől süldő koromra való tekintettel folyamatosan távol tartottak, de eszköztáram kevésnek bizonyult, mert Manci mama színpadias durcámmal mit sem törődve simán egy asztalhoz terelt az udvaron és leültetett egy alacsony hokedlire. Elém rakott egy életlen kést. Jobbra mellettem a földön egy nagy vödör hevert, balra egy másik, fura szagú fertőtlenítős vízzel megtöltve. Mit sem sejtve néztem a sürgölődést és élveztem a felém szálló illatokat. Kulináris élvezetemnek perceken belül véget vetett a felismerés, hogy miért is ülök az alacsony kis asztalka mögött és várok a feladatra, amit egyébként mindig nagymamám végzett el, és ha az előző években jobban figyeltem volna, hogy mi fölé görnyedt a kis ülőalkalmatosságon, hamarabb rájövök, hogy mekkora szarban vagyok kivételesen szó szerint és nyakig és tuti eszembe sem jut elhagyni a biztonságos, jó szagú konyha rejtekét. Ekkor érkezett meg nagyanyám, kezében nehéz, megpakolt vödröt cipelve. Felhomályosított, hogy a kés hátoldalára lesz szükségem, mellyel óvatos kapirgáló mozdulatokkal kell beltartalmát a jobb oldali vödörbe kotorva kitakarítanom, majd kis kezemmel kifordítva a bal oldaliba helyeznem az orrom elé ebben a pillanatban odarittyentett, a nemrég levágott disznó pár órával ezelőtt a riadtságtól még minden bizonnyal használt, de láthatóan teljesen ki nem ürített, ennek következtében intenzíven szagló, az elpusztult jószág kiváló étvágyáról és remek emésztéséről tanúskodó, éppen kihűlt vékony- és vastag bélrendszerét.

Hónapokra vega lettem, amely életmódnak anyám bablevese, pontosabban a benne főtt füstölt csülök vetett véget. Bőrös virslit, hurkát, kolbászt viszont évekig számhoz emelni sem tudtam és sokáig a disznóvágásokat is messziről kerültem. Évtizedek múltán, pár éve mentem el egy "wellness" disznóvágásba Ladánybenére egy tanyára, ahol már ihattam pálinkát sőt ettem hagymás sült vért is, miközben a száztagú cigányzenekar egyik prímása és cimbalmosa kíséretével a szovjet himnuszt óbégattam oroszul egy ukrán vendégmunkással, amely ihletett nap meséje egyszer minden bizonnyal megér majd egy misét.