"Még mindig esik" jutott el a fülemig a meteorológiai helyzetjelentés, miután a bucira aludt szemeimet résnyire nyitott állapotúra erőltetve konstatáltam, hogy az előkert láthatóan behavazódott. Mivel félig még aludtam, a szemhéjaim kis híján vissza is ragadtak. Az időjárás jelentő szemem elé bekúszó széles, izmos háta mellé kezembe habos forró csokit, az előkert orgonája mögé havas hegycsúcsokat vizionáltam. A kandalló képe még bevillant és éppen azon morfondíroztam, hogy mennyire szúr az elé kiterített jegesmedve bőr, amikor a szomszéd nekiállt havat lapátolni és ez a hanghatás végleg felébresztve, a tél kellemetlen oldalát juttatta eszembe.

Kapcsolatom a jeges évszakkal viszonylagos. Viszonylag rendesen utálom. Kevéssé lélekmelengető viszonyunk nem a utóbbi időben lett részemről távolságtartó, bár az a tény, hogy időnként extrém túlélőgyakorlattá varázsolja a hajnali keléstől egyébként sem mindig mosolygós reggeleimet, erősen befolyásolják a zima szeretetem. Már gyerekkoromban sem rajongtam a vele járó kötelező külsőségekért. Ősellenségként tekintettem a kesztyűkre, amiket az akkori trendnek megfelelően gumipertlivel rögzítve, a kabátom két ujján átvezetve, általában élettelenül lifegtettem, beleakadva mindenbe. Nehezítette még mindennapjaimat a sapka, annak is a kötött, belebújós, sállal kombinált, úgy nevezett űrhajós fajtája, amiben határozottan fulladtam, nem láttam rendesen két oldalra, szúrt és bökött. Ezen kívül, tekintve, hogy hosszú fura kunkori izék is lógtak a fejem búbján, a hidegre való tekintettel dagadtra öltöztetett kiskamasz testem pont olyan cikin nézett ki, mint egy korai "Teletabi". Mozgásképtelenné tett még a nadrágom alá erőltetett, általában lógó ülepű baromi vastag akril harisnyanadrág, aminek valamilyen oknál fogva a derekában nap végére rendre sikerült elszakítanom a gumit, így a nem kis mennyiségű, a csípőmön hurkázódó anyagot csupán a gatyám tartotta, miközben szolgálatban lévő sarkkutatókat megszégyenítő öltözetben caplattam haza az iskolából, ami abban az időben jó 40 perces sétát jelentett.

Csak azért nem sajnáltatom magamat jelentősebben, mert fenti leírásnak nagyjából minden, a nyolcvanas évek elején alsó tagozatos éveit töltő társam megfelelt, így egy globális világproblémában voltam egy apró pici pont.  Azonban az mindenképpen nehezítő körülménynek számított az adott kor konfekciódivatjának túlélése mellett, hogy az általam ismert kisdiákok közül egyedül az én téli kollekciómat egészítette ki egy hegedűtok. Ez magában is elég ciki volt, mert milyen ember már, aki hegedül, de a téli csúszós úton gyakorta túlélési esélyeimet is jelentősen csökkentette. Hátamon iskolatáskámmal, hasamon a keresztbe vetett uzsonnás tatyómmal, két kezemben igazságosan elosztva a tesicuccom és a nyenyerémet bukdácsoltam a Platán utca irányába. A gondok mindig az Akácfa utca felső szakaszán kezdődtek, ahol kicsit lejtett az út. Emlékeim szerint én ebben az utcában szinte alig gyalogoltam, de nadrágféken, hason, oldalazva fetrengve-csúszva annál többet időztem. Karácsonyfaként megpakolva lényegében esélytelen volt talpon maradni a nyolcvanas évek hajnalán, mert úgy rémlik az utakon minden télen csillogó jég tükröződött, amelyen egyensúlyomat vesztve, a lejtőn folyamatosan gyorsulva döngettem hosszú métereken keresztül a biztonságos otthon felé. Az esés utáni koppanást felfogta a rengeteg rám aggatott réteg, különös tekintettel a gonosz harisnyára, így az nem fájt, a csúszást pedig marhára éveztem. Egyedül a hangszerem miatt fájt a fejem. Feltápászkodtam és összeszedve kötelező tartozékaimat hazaérve, hegedűm biztonságos védő göngyölegét kinyitva minden alkalommal szomorúan konstatáltam, hogy tőlem semmi sem tudja megóvni szegényt. Az ütéstől húrjai rendre úgy lifegtek, mint egy megnyúlt szárítókötél, alkalmatlanná téve ezzel a gyakorlásra, amiért a családom láthatóan végtelenül hálás volt.

Az Akácfa utcában egyedi stílusban előadott téli mutatványaim közben sosem felejtettem el bekukkantani a Tavasz utcába, hiszen ott lakott Ő, a nyolcadikos leányálom bőrkötésben, aki biliformájúra nyírt, egyenes szálú szőkés barna hajával rabul ejtette kicsi szívemet. Halálosan belezúgtam, ami figyelembe véve, hogy én csak negyedikes voltam és hegedültem, ami abban az időben ismeretlenül is rám sütötte a bénaság és cikiség bélyegét, nagyjából eleve halálra ítélte csodálatos szerelmünket. Én ezt akkor még nem sejtettem, tehát csendes rajongással teltek napjaim közös általános iskolánkban. Minden nap elsétáltam a folyosójukra, ha nekünk napközis szünetünk volt és nem járt senki ott. Megkerestem barna-sárga kockás kabátját, aminek ujjából tetszhalott állapotban kifigyeltek a gumipertlis kesztyűk. Mi ez, ha nem jel? Gondosan ügyeltem minden részletre. Sosem látott hegedűvel, mert mindig valamelyik barátnőm kezébe nyomtam, ha közeledni láttam. Űrhajós sapimat téli szezonban a zsebembe tuszkoltam, mert a hiúságom ezt diktálta.

Mit sem tudtam akkor még írott és íratlan kapcsolati szabályokról, férfi és női szerepről, illik-nem illik konvenciókról, játékról és játszmákról. Mondjuk ma sem tudok sokkal többet róluk, mert általában győz felettük az őszinteségem. Szóval nem bizonytalanított még el semmiféle tapasztalás, így eldöntöttem; kezdeményezni fogok. Az emlékkönyvek virágzó korszakát éltük. Nekem is volt, naná. Minden bátorságomat összeszedve elé álltam és megkértem, írjon bele. Soha nem fogom elfelejteni a zavart mosolyát és a méretes fehér pattanást a bal orrcimpája tövében, amiről, miközben elvörösödve megígérte, hogy megteszi, nem tudtam levenni a szememet. Napokon keresztül köröm rágva aggódtam, hogy mit fog írni. Szerelmes rímek lebegtek pattogtak a fejemben, szívecskéket láttam mindenhol. Bugyirózsaszín volt a világ, nekem pedig tündérszárnyaim nőttek, amiktől a talaj felett lebegtem boldog kábaságban. Hosszú idő után kaptam vissza könyvecskémet. Kétszázas pulzussal kerestem a bejegyzést, amelyben megkéri a kezemet és örök szerelméről biztosít. Megtaláltam. Rajzolt is. Egy békát és egy tavat nádassal. Gondoltam ő a béka, akit ha megcsókolok egyszer, ha már olyan érett leszek, hogy lesz személyi igazolványom, királyfivá változik. Elolvastam a szöveget is, ami épp annyira volt szerelmes és meghitt, mint amennyire én boldog, amikor a végére értem. Nyomokban sem tartalmazta az áhított romantikát, vallomást, de még egy kis reménysugár sem pislogott benne, viszont mély nyomot hagyott bennem és a képpel együtt beleégett a retinámba az alábbi versike: "Tóparton jártam, zöld békát láttam, a béka azt brekegte, jó gyerek legyél te!"

Szót fogadtam a versikének és egészséges lelkű, jó gyerekként hamar talpra álltam a pofonból, így ez a pár hónap a szép emlékek dobozába került. Aztán jöttek patetikus és keserű tapasztalások, amiknek köszönhetően az emlékkönyvemet ilyen indíttatásból már senkinek sem adtam oda. De most esett a hó, az előkert szép és így a reggel kiválóan alkalmas a hibátlan, lassú, puha, erős karú, simogató ábrándozásra, emlékezésre és ébredezésre.