Eldöntöttem, hogy felturbózom az időjáráshoz kaméleonként alkalmazkodva lefagyott energiaszintemet. Mindent és mindenkit szépnek, épnek, hibátlannak, tökéletesnek és szerethetőnek látok mától, de legalább is egy napig. Még magamat is, amely kihívással 44 éve nem birkózom meg, de ha én egyszer valaminek tisztességesen nekidurálom magam...

Első intézkedésként kicsattanóan vidám zenére cseréltem a csengőhangom, gondoltam kezdjük a legkézzelfoghatóbbal. Az ezer éve önazonos feketét ma rózsaszínnel egészítettem ki, hiszen Barbie mindig húdehepi, így majd én is az leszek. Sajnos rózsaszínű szemüvegem nincs, bár hozzá kell tennem, hogy életem bizonyos területén az orrom hegyére telepedett egy babaszínű okuláré, de azt még óvom-féltem, így egyelőre nem merem kitenni a hétköznapok viharának, tehát csak óvatosan pislantok át rajta. Chanel ötöm kellemes illatába burkolózva a reggeli taxiszolgálatom után kivételesen nem a suli felé vettem az irányt, hogy fél héttől riogassam a kis kezem által felkapcsolt lámpa fényétől sikítva menekülő csótányokat, hanem hazagurultam. Nyugalomban kávéztam, REGGELIZTEM, amit sosem szoktam hétköznapokon. Szóval tendenciózusan osztogattam a jobbos-balosokat a negatív hullámoknak, miközben azon kaptam magam, hogy dudorászok és ezen felbuzdulva, biztosítva az égieket, hogy tényleg csak a véremet szívó mentális fáradtságomnak szól, hetykén belibbentettem a középső ujjamat, majd megmagyarázhatatlan diszkomfort érzésemet elhessegetve elindultam dolgozni. 

A ház előtt parkoló kocsiba vágtam, majd bekötöttem magam. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem éreztem magamat a megszokott módon egyébként hűséges társam bal első ülésén. Kellett pár másodperc, mire leesett, hogy a bal hátsón ülök. Eltévesztettem az ajtót, a vezetéshez szükséges ház-és helyrajzi számot és kisautóm hátsó ülésén feszítettem. Arcátlanul kiröhögtem, de még le is hülyéztem magam, tegyük hozzá teljes joggal. Kikászálódtam, átültem a sofőrnek szánt helyre és kissé tökéletlenül elindult a tökéletesnek szánt nap. A munkahelyemig tartó negyedórás utat csigatempóval nyújtottam, nem a leplezetlen munkaundoritiszem miatt, hanem mert imádtam a korai töketlenkedésem kapcsán bevillanó emlékképeket és sokáig szerettem volna még mozizni. 

Az első filmben az egykori Corában vásárolgattam. Nem vagyok vásárlás mániás, azt hiszem leginkább az időnként rám galádul lecsapó ember utálatom miatt, de "corázni" imádtam. Tiszta volt, az itthoni bevásárlóközpontokhoz képest "nyugati", valahogy az egyébként olykor hikomat hétköznapokba becsent egyfajta luxus érzést, ami ellen viszont semmi kifogásom, sőt. Tehát éppen a nagybevásárlást intéztem kedvenc centeremben, önmagam meghazudtolva órákig nézelődve, átadva magam a shoppingolás napos oldalával járó életérzésnek. Az átlényegülés mindent feledtetett velem, még azt is, hogy hol parkolok. Ezzel szembesültem abban a pillanatban, amikor kitoltam a bevásárlókocsit a nem kis mértékben, hanem dugig zsúfolt parkolóba. A bent a képemre varázsolódott, átszellemült mosoly vigyorrá, majd vicsorrá fagyott az arcomon, amikor az autók között megtett sokadik kör után sem találtam a sajátomat. Nagyjából élt bennem egy halvány emlék arról, hogy hol hagytam négykerekű, éjfekete, takaros kis paripámat, de sehol sem leltem. Közel fél órája bolyongtam koncentráltan, viszont eredménytelenül. A lassan a gyomromba költöző pánikot lehurrogtam, meggyőztem magam, hogy ennyire még én sem lehetek agyalágyult és a klasszik módszerhez nyúlva megpróbáltam felidézni a megérkezésem pillanatait. Ezen emlék szerint ugyanott kellett volna találnom a járgányomat, ahol eddig is kerestem, de még a hűlt helyét sem találtam. Nekifutottam még párszor az emlékezésnek, hasztalan. Az utolsó próbálkozásnál memóriám egészen az otthoni indulásig szaladt vissza az időben. Felidéztem, ahogy beülök a sötétzöld, bazinagy... Amikor reggeli események leporolásánál a színhez értem, már homlokon is csaptam magam, mert abban a pillanatban beugrott, hogy saját kisautóm szervízben van, így a család másik, teljesen más típusú, az enyémnél kétszer nagyobb és a feketéhez képest lényegesen zöldebb autójával érkeztem. Két perc múlva, egy szűk órányi felfedező tevékenység után, már a csomagtartóba pakoltam pontosan ott, ahol eredetileg is szerettem volna ezt tenni, és ahol uszkve ötvenszer kolbászoltam el a bevásárlókocsit tologatva. Igyekeztem apró pici ponttá lényegülni és csendben hazasunnyogtam, miközben hevesen önigazolva, a végén már nagyon röhögve bebizonyítottam magamnak, hogy az ember nem emlékezhet minden apró részletre!

Ezen állításom igaza nyert bizonyítást az egyik ovis szülői értekezlet után is, ami olybá maratonira sikeredett, hogy tök sötétben botorkáltam az engem szélsebesen hazaröpíteni kívánó kocsim felé. Már messziről megnyomtam a kulcson a nyitó gombot, amire a kisautóm barátságos villanással reagált. Mellé értem, a szokásos lazasággal téptem fel az ajtót, ami abban a pillanatban meg sem moccant. Eleinte barátságosan, majd türelmetlenül rángatni kezdtem. Semmi. A kulcsot vizsgálgatva többször rányomtam a nyitó gombra, kedves villanás, ajtó nem mozdul. A nyomaték kedvéért kicsit megrugdostam a kereket, de ez sem segített, pedig a hatás kedvéért cifrán szitkozódtam is. Eközben benéztem a hátsó ülésre, amikor is konstatáltam, hogy az én kocsimban csíkos és nem kockás a gyerekülés, ezen kívül (tovább pásztáztam a kocsibelsőt) colát sem ittam, pedig egy üveggel ott pihent az üvegtartóban. Felnéztem. Az általam megcibált, rugdosott, verbálisan alázott és szidalmazott fekete Ford Fiesta előtt egy pont ugyanolyan parkolt, rendszám alapján az enyém. Most már felnézve nyomtam meg a kulcsot a nyitó jelzésnél, amikor is kissé sértődötten, hogy az első jöttmenttel összekevertem, villantak a lámpák az ismerős rendszám két oldalán. Megsimogattam erőszakom áldozatát, megköszöntem csendben a tulajdonosának, hogy nem rakatott riasztót járgányába, majd szégyenkezve beültem a sajátomba és bízva abban, hogy nem volt kirohanásomnak szemtanúja, elsomfordáltam.

Emelkedett hangulatban értem az iskolába, nagyokat vidulva saját tökéletlenségemen, ami egyre jobban szórakoztatott. Napközben sem volt minden hibátlan, pedig mocskosul koncentráltam. Jöttek a porszemek meg-megakasztva a gépezetet, mint mindig komikus helyzeteket produkálva.Túl a délelőtt viszontagságain szokásos hétfő délutáni programunk végét várva feszelegtem egy széken, amikor lepillantottam a hideg dacára bokanadrágba bújtatott, kalimpáló lábaimra és az egész nap a mellkasomra nehezedő "valami nem gömbölyű" érzés magyarázatot kapott. A feltűnően kivillanó, harisnyában feszítő lábaim egyikén kék, másikán fekete harisnya védte bokáimat a fagyhaláltól. Felvidult a lelkem, végleg dobtam a tökéletesség projektet. Isteni jelként kapaszkodva a divat tömegbalesetembe rájöttem, hogy a helyzet reménytelen, de nem súlyos. Ilyen vagyok, tökéletlen és voltaképpen irtóra élvezem. Spontán belső vallomásomtól leplezetlenül vigyorogtam és ettől a kinti hidegben, és mert valaki csumáig kinyitotta a folyosó ajtaját, csontig fagyott lelkemben hirtelen melegség gyúlt, ami finoman bekapcsolta a fűtést a szívem körül is.