Az osztályommal az értékekről, ezen belül saját közösségünk értékeiről beszélgettünk. Nyolcadikosok, összegzünk. Minden idei közös új élmény egyben az utolsó is, így az én hangulatom keserédes, mert bár mindig megfogadom, hogy a "következőket" nem engedem magamhoz olyan közel, ez egy be nem tartott szilveszteri ígéret marad. Szóval fátyolos szemmel hallgattam elfogultan bölcs "kisdrágáimat", miközben könnyfüggönyöm okát fejtegették; nem csekély számú kirándulásaink élményeit, emlékeit. Szipogva hallgattam őket és néztem pufók alsósból markáns, jóképű kamasz fiússá és harmonikusan szép kamasz lányossá érett vonásaikat. 

Az arcomra bárgyult idétlen vigyorgásból az ébresztett, hogy fent nevezett büszkeségeim éppen azokat a horror helyzeteket idézték fel, amikbe nekem köszönhetően kerültek. Utólag belegondolva tényleg volt és sejthetően lesz is dolga közösségi őrangyalunknak. Kissé pironkodtam, de tényleg csak kicsit, mert ha például nem engedem ki őket gumicsizmában felhőszakadás után "Adj király katonát!" játszani ötödikben, valószínűleg sosem tudjuk meg mennyire látványos, ha az ember az ellenséges sorfal összefonott karjain nyakánál fogva fennakadva megcsúszik, emberes lendületet vesz, perdül egy íveset és hárítás nélkül a hátán landol. Természetesen vigyázva saját és társai testi épségére, ahogyan azt az előtte elhangzott balesetvédelmi oktatáson megígérte. Arra sem derült volna fény, hogy a focilabda "bindzsitsu"-zás közben erőből képen törölve társunkat, továbbra sem alkalmas fogsor egyengetésére, nem helyettesíti a fogszabályzót sem, még ha baromira fáj is.

Brit tudósokat meghazudtoló gondossággal bizonyítottam be szerintük az eddig félre tájékoztatott gyerekeknek és az emberség fennmaradó részének, hogy a coca cola-mentos kombó által okozott robbanás kamu. Be kell valljam azért csuriban volt az ujjam, mert ezen kísérletemhez egy az egri várban a leesett vércukor szintjétől elájult fiúgyermeket választottam alanyul. Mentségemül szolgáljon, hogy nem tudatosan, minden a véletlen műve volt, az életmentő események sodrásában. Adott tehát egy elfehéredő szájú gyerek, egy gyors osztályfőnök, aki a reggeli kávét az éjszakai kialvatlanság miatt felturbózási céllal vásárolt colájával kezében elkapja az elalélót. Utat törve a tömegben letámasztja a félig élettelen rábízott kiskamaszt, majd letekeri a gyerekek számára szigorúan tilos koffein és cukorbomba kupakját és "Egy húzóra" felkiáltással a falfehér, riadt arcba nyomja azt. A felszólított élve a ritka pillanattal átszellemült arccal szlopálta a tiltólistás terméket, amikor mellém libbent egy vadidegen hölgy. Mosolyogva megjegyezte, hogy most már jobban lesz a kis ember. Másik lábára támaszkodva konstatálta, hogy még szerencse, hogy volt nála cukor, és még mielőtt én a gyereket felnyaláboltam volna, ő a szájába nyomta, segítő szándékkal. Ekkor került elő táskájából egy doboz Mentos. Lefagytam és élénk fantáziám lepergette előttem a kémiai kísérlet végkifejletének filmjét, amelynek utolsó kockáin drága gyerekem ordítva, széles sugárban adta ki magából és gyomra mélyéből a két édesipari termék keverékéből származó ártó habot. A cola már a gyomorban, így én csak annyit mondtam halkan a többieknek, hogy csendben húzódjunk hátra, hogy az egyre jobb színben pompázó kis pacák kapjon levegőt. Közben feszülten (itt és most bevallom kicsit kíváncsian is) vártam az események alakulását. Nem történt semmi. Aléltunk élénk lett, de rendesen, így gyorsan bevallottam a gyerekeknek, hogy majdnem egy korszakalkotó kísérlet részesei lettek, de szerencsére nem ettől leszünk híresek.

Azt kis pulyáim is igazolták, hogy én szóltam Egerszalókon a Baglyaskőről száguldva lejutni szándékozó huncut szeműnek, hogy nagyot fog perecelni. Szerinte ő csak azért lépett bele a nem látható méteres gödörbe és folytatja útját hason csúszva átgázolva flórán, faunán, kövezeten egy íves repülést követően, mert szófogadó és csupán az utasításomat követte. Azt ő is elismerte viszont, hogy egy év múlva Erdélyben a Békás-szorosban necces volt a szitu, amibe keveredett, pontosabban kóválygott. Azt gondoltam ugyanis, hogy ha már idáig eljutottunk, magunk mögött tudva 4 nap alatt több, mint ezer kilométert, akkor ne busszal gördüljünk át a szoroson, hanem gyalogoljunk. Menet közben végig, a természet nagyságától, erejétől és alkotó csodájától a földre zuhant állunkkal  dekázgatva estünk egyik szótlanságból a másik ámultba. Én battyogtam elöl, mögöttem a 42 fős had. Időnként hátrapillantottam, mert öröm volt nézni, ahogy a telefonjaikból csak elvétve felpillantó gyerekek a virtuális valóságon kívül is képesek voltak valamire szájtátva rácsodálkozni. Egy ilyen hátrakukkantásom alkalmával fedeztem fel, hogy egerszalóki hascsúszó bajnokom fejét adottságaihoz képes körbe tekergetve, egy szűk hajtűkanyarból kiérve beszédeleg az út közepére. Ekkor jelent meg a hajtűkanyar torkolatában adott gyerekhez képest egy gigantikus óriásnál ezerszer nagyobb és erősebb faszállító (a helyes hangsúlyra kéretik ügyelni) kamion. Innentől lassított felvételként peregtek szemem előtt az események és teszik ezt ma is. Mögöttem a látványtól elámultan mosolygó sereg trappol. Nebuló sodródik az útra. Kamion több, csurig megpakolt vontatmányával feszes tempóban közelít. Gyerek továbbra sem észlel, kamion pár méterre tőle. Szám botrány lassan nyílik. Torkomból állatiasan ösztönös hangon tör fel a gyerek neve, amit a mellettünk lezúduló patak hangjának ereje teljesen elnyomott. Én továbbra is ordítok, csápolok, mire a kolléganőm látva a pánikot a képemen megfordult, kiugrott az út közepére és lerántotta onnan a gyereket. Leizzadtam, pedig nem volt meleg és cseppet sem szégyelltem magam, amikor a sofőr kendőzetlenül röhögő képét meglátva bemutattam mindkét középső ujjam, ezzel is példát mutatva a helyzethez alkalmazkodó higgadt konfliktuskezelésre, kizárólag nevelési célzattal a tanuló ifjúság számára.

Az óra végén bevallották, hogy az ilyen és ehhez hasonló számtalan kalandnak köszönhetően, hiszen nálunk egy mozilátogatás sem zajlik szokványosan, tudják megbocsátani olthatatlan kastély, templom és múzeum látogató mániámat és a szakadatlanul magammal cipelt útikönyvekből rájuk zúduló információhalmazt, illetve a sportcipőikbe rakott rengeteg gyalog megtett kilométert. Bár saját bevallásuk szerint jövőjük szempontjából sokkal fontosabbnak érzik ezeknél azt, hogy például megtanítottam őket külön mozgatni a jobb és bal szemüket.