Délután a pöpecre nyáriasított teraszon üldögéltem. Kutya evakuálva a nyári szállására, szerencsére a szaga is követte, bár lassan fürdetünk és akkor újra plüss szerű szőrmók lesz kellemes bukéval. Az első esőig. Aztán biológiai fegyver. Leanderek a helyükön, muskátlik az ablakokban, átültetve. Randa tetveket legyilkolásztam, persze a legnagyobb szélben. Most már tapasztalati úton tudom, hogy széllel szemben permetezni sem lehet. Az a mocsok datolyapálma is itt pöffeszkedik, miután kicincáltam a hálóból hangos káromkodásokkal kísérve nehézkes utunkat, mert bár szívességet teszek neki azzal, hogy a természet lágy ölén töltheti a következő hónapokat, ő hálából szana és széjjel szurkált, aljas mód betalálva a szemebe is. Ezen aljadék tettének köszönhetően egyik szemem sír a másik meg nevet. Szegény szemem tikkel az idegességtől, ha a tükörben észlel, mert a permetszertől napokig vérben úszott és most pedig kis híján kardélre hánytam. Amint lesz erőm kap egy kis szemcsepp-wellnesst és újra mosolyog majd rám.

A jobb oldaliból elapaszthatatlanul csordogáló könnyeim sem tudják eléggé elhomályosítani múlt hét végi piktori tevékenységem lekaparhatatlan nyomait. Az egérrel folytatott harcom valahányadik fejezetét produkálva sikerült két éve az ajtó melletti falszakaszon végigfolyatnom jelentős mennyiségű ragacsot. A fal pont úgy nézett ki, mintha letüsszentette volna egy szörcsögősen taknyos óriás. A foltokat hígítóval megpróbáltam tavaly eltüntetni, minek következtében annyi változott, hogy a szürkés vékony csíkok vastag szürke pacákká terültek szét. Idei projektem a pacák evolúciós fejlődésében azok eltüntetése volt. Rendelkezem több hektoliter beltéri fehér festékkel. Mivel a foltok kint, de védett helyen vannak, gondoltam lefestem őket és így újra homogén felületet alkotnak majd a kültéri fehérrel meszelt falszakasszal. Sokat dolgoztam vele. Fent említett terület most fehér alapon fehér foltos, közepén szürkés takonypacákkal. Kompromisszumos megoldásként újabb könnyeket hullajtva a kávémba úgy döntöttem, megszeretem amőba mintás egyedi kivitelezésű falamat. Előtte azért lehetőségként felvázoltam egy meggondolatlan "felfúrok egy virágtartót és majd valami gazzal eltakarom" ötletet, amit aztán némi önkritikát gyakorolva több sebből is vérzőnek találtam, így elhessegettem.

Lomtalanítok. Már három hete. Nyolc éve nem volt eleinte erőm, később hangulatom, majd kedvem kipucolni a ház és a kert számtalan kamráját, sufniját, szekrények tetejét, ágyak alját és ágyneműtartókat. A szelektálás rendre elmaradt érdeklődésem hiányában. Utáltam már bemenni ezekbe a helyiségekbe, mert bár kupi nincs, de mindig úgy éreztem nem kapok levegőt. Most azonban elkapott a gépszíj, és mivel nagytakarítok a fejemben és szelektálok lejárt szavatosságú szerveim között, úgy döntöttem tartalomhoz a forma, tehát kipucolom a hajlékot is. Hűséges társammal és fegyverhordozómmal, csemetémmel szofisztikált jelszavunkat, mely szerint: "Minden megy a picsába!" zászlónkra tűzve csatasorba álltunk, majd kedélyesen irdatlan pusztításba kezdtünk. Halálmegvető bátorsággal vetettük be magunkat az események sűrűjébe, vagyis a régi szagú, pókos és ennek következtében határozottan és embert próbálóan pókhálós  egykoronba. Nekiálltunk akkurátusan tele termelni a garázst múltunkkal, kissé megkésve, de még bőven időben, hogy majd a kacatszállítás előestéjén baráti segítséggel kitoloncoljunk mindent a ház elé. Gubizó paradicsom lesz a portánk eleje, viszont könnyű és felszabadult a ház mélye.

Mindenek előtt a garázsnak estem neki. Az általam vallásosan gyűlölt Arachnofóbia című undorító pókfétis filmben találtam magamat, casting nélkül. Felszerelkeztem porszívóval, teleszkópos sarokpókhálózó kézikészülékkel, seprűvel és vettem sapkát is, meg gumikesztyűt, mert szép kék-sárga, hiszen tudtam, hogy amennyiben nyolclábú jószág ér a hajamhoz, abba nemes egyszerűséggel szörnyeteg belehalok. Első körben a tenyérnyire nőtt pók kolónia szelektálásába fogtam, ha már természetes ellenségeik nem jutnak be a garázsba. Pók populációm több százas méretűre szaporodott. Folyamatosan sziszegve, ordítva, szitkozódva küzdöttem a nyolclábúakkal, akik a filmben látott gonosz módon ereszkedtek alá fonalaikon, minek következtében nem csupán a falat és a plafont sikálgattam, hogy a beszőtt kísértet kastély fílinget megszüntessem, hanem profi baseball játékosokat megszégyenítő módon célzottan csapkodtam is, magamtól eltessékelve a nagy potrohú rondaságokat. Közel 40 percnyi heroikus küzdelem után nyolclábú szempontból patyolat volt a helyszín. Néhányat meghagytam érzelmi okokból, illetve azért, mert nem értem el a nagy túlélőket. A polcokon, szekrényekben férfias játékokat találtam, amik közül csupán a francia kulcsokat és a kombinált fogót tudtam azonosítani, így a többit kihajítottam, úgysem tudom, mire valók. Pöpec lett a tetthely, készen állt a befogadásra.

Lelogisztikáztunk egy teljes, lapjára szerelt szekrénysort; gondolta a rosseb, hogy a bútorlapnak ilyen súlya van... A bent maradó tárgyakat a felszabaduló helyekre átszervezve tetriszeztem ingóságaimmal, túrtam egyre mélyebbre, régészeti feltárást végezve az emlékekben. Félretéve a görcsös ragaszkodást a földszintre gályáztunk jó néhány  óriás palacsintává hengerelve komposztált gigamega szőnyeget. Akadt egy gondosan elcsomagolt totál élethű óriási műfenyő. Fekete zsákok tematikusan megtömködve jelentős mennyiségű ezzel meg azzal. Kiszuperált konyhai kütyük. Egy 100 forintos bolt teljes árukészletét lefedő mennyiségű műanyag mindenféle. Kiderült, hogy rendelkezem több száz fekete, tejfölös doboz szerű műanyag virágcseréppel mindenféle méretben, ami azért érdekes, mert a kertben főként fű és fa van, a virágaim hagyma állapotban zacskóból kerültek a földbe. Felettébb gyanús, lehet hogy osztódással szaporodnak ezek az izék, mert ennyi palántám még akkor sem volt, amikor paraszti véremnek teret engedve gondosan kertészkedtem, így nagyon alaposan rájuk zártam a fekete zsák száját, amibe kerültek, majd a biztonság kedvéért a garázsajtót is bereteszeltem. Kidobtam a slagot, ami tavaly nyáron több helyen kilyukadt, viszont így sok szép, apró szökőkúttal és mini szivárvánnyal örvendeztette meg a lelkem locsolás közben, bár női agyvelőmmel persze tudtam, hogy ez nem hasznos és praktikus. Ő nem lesz az enyészeté, mert kedves szomszédom örökbe fogadta. Újra hasznosul, ugyanis a kerti tavuk le-és feltöltésében lesz majd felelősségteljes szerepe. Hiányát először akkor éreztem, amikor a napokban kocsit akartam mosni, így rákerült a teendőim listájára előkelő helyen a slagszakbolt felkeresése.

Megtizedelődött a kamrák tartalma, szellős lett a spájz, majdnem üres a kerti sufni, megtelt a garázs. Az elmúlt három hétben virtuális lovagkeresztek tömkelegét és vállap csillagok garmadáját aggattam magamra jelképesen a végrehajtott hőstetteimért. Fejem fölött pislákoló glóriám egyre élesebb fénnyel világít a tudattól, hogy a maró kísértés ellenére még mindig nem rehabilitáltam semmit, nem csempésztem vissza még egy fecni papírt sem az éj leple alatt a lakásba. 

Helyet csináltam hát a régmúlt lejárt szavatosságú relikviáinak hátam mögé hajigálásával. A közelmúltat  és a jelent nem dobom, nem bántom. Egyrészt megígértem, és azt is, hogy hiszek, és amit mondtam, megmondtam.  Másrészt megérdemelik, hogy kamráim és a lelkem polcain élve - időzve, közös emlékeket felhalmozva, régmúlttá váljanak és belepje őket is a nemes patina.