Lábadozok. "Négy hétig nem csinál semmit, de komolyan, Ildi!" - mondta szemöldökét kissé összehúzva egyébként csupa bűbáj doktornőm, aki méhem egyetlen, ámde annál tökéletesebb magzatával azonos nevet, sőt becenevet visel. A szigorú tekintet annak a vigyornak szólt, ami szám sarkában jelent meg, ezek szerint nem túl decensen, mert kiszúrta és leolvasta a nyilvánvalót; úgysem bírom ki. Szóval pár napja itthon épülök és már most megpróbáltam befonni az orrszőrömet, mert minden más fekve végezhető vicces tevékenységen túl vagyok. Már csak három hét. Tehát egy örökkévalóság, amit persze nem végig kell heverve töltenem, de eleinte ez a parancs.

A hasam kifejezetten szürreál és bár kicsit irreál, de nekem bejön. Bal oldalon kettő, jobb oldalon egy, illetve a köldökömben egy negyedik lyuk található. Laparoszkópia. Istennek hála. Szóval frissen vájt réseim betapasztása céljából hasamon néhány királykék, damil keménységű cérna tekereg. Szúr, hogy a rosseb vigye. Pénteken, amikor végre magam voltam és idegen szobatársak kommentárjai nélkül szemrevételezhettem korához képest határozottan szemrevaló, lapos pocakom, megállapítottam, hogy kis madzagjaim a piros hegekkel olyanok, mint egy tavaszi virág méhcsalogató bibéi. Kivéve a köldököm, mert a heg ott megbújik a kis kráter rejtekén, csak a kék cérna kukkant ki picike, kíváncsi póklábakat idézve. A méhcsalogatónál csendben, de keserűen felröhögtem, hiszen nekem az szerda óta nincs. A bal oldali likak egyikén apró pici darabokra szabdalva a benne található hívatlan, ámde legalább jóindulatú növevényekkel együtt, néhány óra alatt kipecázták. 

Nem tudtam mindig ilyen könnyen beszélni erről, de mivel jól ismerem magam, úgy döntöttem megelőzöm a problémát és már az operáció előtt időben felkerestem egy szupervízort és egyebek mellett arra kértem, hogy segítsen felkészülni a lelki szökőárra. Az ő tudása és hihetetlen személyisége az elmúlt hat hétben nagyon sok mély felismerést, pici gyerekkorig kisugárzó sebfelszakítást és betapasztást, rengeteg könnyet és az életem minden terültét érintő megkönnyebbülést hozó folyamatot, ahogy ő hívja paradigmaváltást indított el bennem. Ennek köszönhetően, amikor eljött az idő nem estem kezelhetetlenül apró darabokra és jó szokásomhoz híven humoromba kapaszkodva, szerintem egész jól törpölöm a helyzetet. Megtanultam kérni és elfogadni a felajánlott segítséget. Még végén ember lesz belőlem.

Akadtak persze pillanatok, amikor rettenetesen kétségbeesett voltam, kicsi és sérülékeny. Iszonyúan féltem a műtét előtt például, amikor a testemtől 45. szülinapomra öt napig tartó elvérzéses állapotot kaptam. Meg is beszéltem vele, hogy lehet mostantól kerülni a feltűnősködést, mert felfogtam, hogy az életemről van szó, sőt mivel okos lány vagyok, az első napi pánik és mizéria is elég lett volna ahhoz, hogy meggyőzzön a műtét szükségességéről.

Soha életemben nem féltem még annyira, mint amikor betoltak a műtőbe, és bár a folyosón a barátnőm kedves és féltő mosolya biztatott, bent minden magabiztosságom elszállt. Kifejezetten remegtek a lábaim, amikor Feri, a műtősfiú a hideg, rideg, hófehér csempés folyosón megkért, hogy kényelmes, meleg takaróm rejtekéből kászálódjak át a műtőasztalra. Előtte engem pöttyet sokkolva, felcsippentve bekukkantott paplanom alá, lecsekkolva a műtéti terület csupaszságát. Éreztem, hogy ez nem lesz "egy csodálatos barátság kezdete", tehát kissé sértődötten közöltem vele kedvenc szőkém szavait idézve: "A festővásznam makulátlan!" és a lábkörmöm is kacéran piros, tettem hozzá magamban, amikor megláttam őket kikandikálni, ha már kezemen az ujjaim végén az altatóorvos kérésére tövig vágott, csupasz körmök bandzsítottak idegenül rám. Az sem növelte komfortérzetem, hogy kászálódásom közben egyetlen öltözékem egy infúziós állvány volt és sajnos az időközben belém diktált altató és nyugtató sem hatott annyira, hogy eközben ne zavarjon a tárva nyitva lévő csapóajtó túloldalán mászkáló zöld ruhás emberek tömege. Átfeküdtem hát. Rettenetesen fáztam és szembesülve a magánnyal, amúgy kisbabásan fittyedő ajkakkal, anyaszült meztelenül, patakokban folyni kezdtek a könnyeim. Átmenetileg elillant az erő és örökre elsunnyogott az évek alatt védelmi okokból magara maszkírozott keménység. Dobtam. Csak ÉN maradtam.

Soha nem voltam még ennyire egyedül. A plafont bámultam, miközben egyetlen sürgölődő társam a magányban, Feri letakart egy zöld lepedővel és a műtőből éppen kitolt alélt szobatársam műtőasztaláról menet közben lekapta a kéztámaszt, hogy felszerelje az én kerekes fekvőalkalmatosságomra. Forma 1-es szerelők nem cserélnek ilyen rutinnal röptében kereket! Így már teljesen gúzsba köttettem. Közben belső monológot folytattam az Univerzummal, de ennek tartalmáról biztonsági okokból nem beszélhetek, ugyanis titkunk tudóit meg kellene öljem.

Szóval folytak a könnyeim, brühikéztem, miközben halál pipa voltam, mert már ki is kötöztek, így nem tudtam letörölni az arcomat. Ekkor megragadtak és bedübörögtünk a műtőbe. Útközben igyekeztem a képemet a hideg menetszélbe fordítani, hogy legalább megszáradjon, mert mégis milyen ciki, hogy bőgve lépek színre ebben az egyszeri és szerencsére megismételhetetlen pillanatban. Mindenki udvariasan bemutatkozott a még inaktív, hatalmas lámpák alatt. Elmondták, hogy ők az altató team, majd mikor egér hangon megkérdeztem, hogy ébresztést is vállalnak-e, kedvesen mosolyogva bólogattak, majd nekiálltak szorgoskodni és zöld lepedőm csücskeit fel-felcsippantva jól begyakorolt mozdulatokkal "bedrótozni". Rutinos agykontrollosként becsuktam a szemem és győzködtem magam, hogy világomban minden rendben van, amikor fura fuvallatot éreztem, miközben piszkosul fáztam. Az arcom elé maszkot tartott egy hölgy, abból jött a cucc. Szerettem volna a kezére csapni, hogy nyomja már rendesen a képembe, ahogy a Vészhelyzetben szokták, mert így sosem lesz "Én Istenem, jó Istenem becsukódik már a szemem", mikor is arra ébredtem, hogy elaludtam és a két esemény között eltelt uszkve kétezred másodperc alatt véget is ért a műtét. 

Valószínűleg igencsak riadt macska képet vághattam és éreztem, hogy újra beindul a könnypatak, mert egyszerre aggódva kérdezték, hogy mi a baj. Hülyén hangzik, de teljesen bizonyos voltam azt illetően, hogy minden rendben van. Viszont megnémultam, nem jött ki hang a torkomon, amitől nagyon megijedtem, így annyit tátogtam hihetetlen tempóban hangosan vacogó fogaim közül némán sziszegve, hogy "Nincs hangom." Ezen jót nevettek, majd megnyugtattak, hogy ez abszolút normális. Ekkor kitoltak, majd a kezdetekben engem ágyváltásra biztató műtős Feri most készségesen pakolt át a saját ágyamba, bár megbánta szegény, mert amikor megkért, hogy karoljam át a nyakát segítségül, rosszul mértem fel a mozdulat ívét és kézháttal bevittem neki egy alélt, ámde annál  lendületesebb állcsonkost. Mesteri saller volt, amiért kicsit kihúztam magam, de alapvetően borzasztóan sajnáltam.

Kitoltak a folyosóra, ahol barátnőm barna szemei ugyanolyan bátorítóan mosolyogtak, mint bő két órával azelőtt. Vele is hüppögve, egyre hangosabb és erősebb fogvacogással közöltem, hogy nincs hangom, majd hogy ne visszhangozzon tőlem az egész kórház és mert féltettem a fogaimat, ráharaptam takarómra. Miután visszadepóztak és leparkoltak a helyemen, bekukkantottam a paplan alá. Betadine-tól elszíneződött közép-és altájamon négy ragtapaszt láttam és sehol vágást, így megnyugodtam, hogy az eljárás laparoszkóppal megoldható volt, ami sokkal gyorsabb gyógyulást garantál. Elvárásaimmal ellentétben semmilyen fájdalmat nem éreztem, ráadásul a műtétből nem emlékeztem semmire, amitől határozottan felvidult a lelkem. Jobbomon felfedeztem egy az ágyam távirányítója mellé akasztott, a hasam jobb oldalán lévő lyukból táplálkozó gennyzacsit, amit két napig szükségszerűen mindenhová cipeltem magammal, stílusosan himbálva jobb kezemben. Úgy hozzászoktam, hogy elgondolkoztam azon, hogy itthon is valamilyen hercig kis retiküllel járok ezentúl zuhanyozni és pisilni. Konstatáltam még katéterem intim közelségét is, mondjuk összemelegedni nem volt alkalmunk, mert szerencsére még aznap megfosztottak tőle. Szobatársaim kedvesen biztattak, drága barátném az ágyam mellett ülve már puszta jelenlétével is elhitette velem, hogy minden rendben lesz. Nővérek és orvosok hada mosolyogva sürgött körülöttem és tették ezt csodálatra méltóan végig, minden napszakban, a legkülönbözőbb helyzetekben. Azt, hogy jó anyag jött az arcmaszkból onnan tudtam, hogy aznapi látogatóimtól másnap szóról szóra ugyanazt kérdeztem, amit a műtét délutánján, tehát kvázi nyitott szemmel aludtam. Éjjel mondjuk nem sokat, mert a nappal egyébként csupaszív szomszédom éjszaka átment hangbombába olybá, hogy horkolása áthatolt a zajvédelmi füldugóimon is. Próbáltam megszokni, rendszert keresni benne, hiszen mindennek van lüktetése, ritmusa, ami a lényege, csak figyelni kell rá és eskü meg is találtam. Piszok kényelmetlen párnámon szórakozottan mozgattam a fejem és hozzászokva a fűrészelés üteméhez, bebólintottam. 

Tegnap eltávolították a cérnáimat, így hasam újra már-már unalmas és szokványos. A műtőben összeszedett felső légúti nyavalyám is enyhült, már csak alkalmanként és főként este akarok a köhögéstől megfulladni. Ez csak azért kellemetlen, mert a bibim leginkább akkor jelzi, hogy van, amikor röhögök, köhögök, orrot fújok vagy tüsszentek. Ez utóbbit gondos szomszédasszonyomnak köszönhetően megtanultam visszatartani a megfelelő ideg orrom alatti elszorításával, bár emiatt a nem létező bajuszom helye hihetetlenül érzékeny a sok nyomkodástól. Rém büszke vagyok magamra a kötelező szurik esti önbeadásáért, amit igyekeztem azzal feldobni, hogy a bal combomba döfögetem a vékony kis tűt szabályos távolságban, hogy a zöldessárga foltok majd harisnyakötő szerű, szexi sormintát alkossanak, de olyan őstehetség vagyok, hogy ellentétben a kórházban kapott injekciók ronda foltjaival és csomóival az én bökéseimnek se híre se hamva.

Egy hét telt csak el, de az egész örökkévalóan távolinak tűnik és a jó szakembereknek köszönhetően, tudom furcsán hangzik, de műfajához képest pozitív élményként ég be az emlékezetembe. Ennyi volt. Nem lettem kevesebb, nem lettem kevésbé nő, viszont a miómák által okozott folyamatos tünetek miatti aggodalom megszűnt és úgy érzem iszonyatos energiák szabadulnak fel bennem ezáltal. Csemetém "Itt volt az ideje, hogy én ápoljalak" hozzáállásában és védőangyalaim gondoskodásában lubickolva lábadozok. Fekszem a napon, olvasok, D vitamint gyűjtök, töltődök, regenerálódok és épülök. Épp az imént fedeztem fel, hogy a nyolc éve telepített gömbkőrisünk virágzik. Szép fehér csokrokban pompázik a dísze. Megdöbbentem. Lehet, hogy évek óta produkálja ezt minden tavasszal csak én jártam lehorgasztott fejjel, vagy csak rohantam és annyira sem álltam meg, hogy észrevegyem és gyönyörködjek benne, mert a keménység hályoga tejüveget rakott a szemeim elé? Ez a felfedezés még inkább megerősített abban, hogy készségszintre fejlesszem belső GPS-em újratervezési utasításait; lelassulni, fejet felszegni, érzékszerveket élesíteni, és amit érzékelnek, értékelni és élvezni.