Pisilnem kell, jelzett altájam egyértelműen és határozottan, bár a körülményekhez képest hirtelen. Ránéztem az órára és sziszegve vettem tudomásul, hogy rohannom kell, előre megrendelt mamataxi szolgálatomnak fontos tranzit fuvarja van. Fejlett imaginációs képességemmel virtuális csomót kötöttem érintett output csövem végére. Finoman totyogó léptekkel eltipegtem az autóig és usgyi. Sosem rázott még ennyire a Pusztaszabolcs-Velence viszonylatban egyébként nemrég felújított tényleg jó minőségű úttest. Záróizmaim dolgoztak, én pedig próbáltam nem gondolni arra, hogy pisini kell, pisini kell, pisini kell...

Egy hasonló szorult helyzet felidézésével tereltem a figyelmem, amitől mondjuk röhögnöm kellett, de a virtuális csomó ...

"Nem szeretem a német órákat" dörgölte az orrom alá kissé durcásan az egyik negyedikesem. Szíven ütött a kritika, mert egész addig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. "De miért?" csúszott ki a béna kérdés a számon és egy emberként kíváncsian vártuk a fáradt szemeivel huncutul somolygó kisembertől a könyörtelen leleplezést. "Azért, mert mindig van feladat és meg is kell csinálni." Ez igaz, konstatáltam magamban és nagyon koncentráltam, hogy el ne nevessem magam komoly kis képét nézve, mert tudtam, hogy ha most nevetek, soha többé nem lesz velem őszinte. Inkább tovább ütöttem a vasat. "Engem legalább szeretsz?" futottam vakon a szakadék felé. "Nem." forgatta a meg a kést a szívemben. "De miért?" Kérdeztem ismét, lefagyva. "Mert te ...

"Gesundheit!" mondom becsengetés óta legalább ötödször és a rossz érzésemet az sem csökkenti, hogy ötből öten helyesen reagálnak. Itt a náthaszezon, villant át az agyamon és virtuális képernyőmön látni véltem a következő tüsszentést produkáló gyerekszájból felém száguldó, ijesztő külsejű, gigantikus nyitott szájukban hatalmas fogakkal mohón klaffogó bacilusokat támadni. Képzeletben szuperhősök lazaságával térben kettétörve, lassított felvételként hátradőlve elhajlok és a tanári asztal alá rejtett baci- és vírusölő célszerszámommal kinyírva a kis ganyékat, megmentem az emberiséget a felülfertőzéstől.

Már, ha ilyen egyszerű volna! Nincsen szuperképességem, de van némi tapasztalatom és számtalan szörcsögő ...

A "Miért is lettem tanár?" hipotézisem kifejtésében tagadhatatlanul előkelő helyen áll még mindig a június-július-augusztus hármasa, bár hozzátenném, hogy idealista lelkemnek hatalmas pofon volt, amikor kiderült számomra, hogy ez csupán mézes madzag, amire torkos borzként naivan én is rácuppantam. A június ugyanis július eleje, az augusztus pedig huszadika után gyorsan véget is ér.

Pályám iránti elköteleződésem már egészen kicsike koromban kikristályosodott. Ovis koromtól oktattam lelkesen babáimat, az akkor menő politúros szekrény csillogó tükörfényes ajtajába filctoll kupakkal karcolva a nekik szánt példákat, egyúttal bezsebelve a lakberendezési romboló tevékenységemért szüleimtől nekem szánt mórest. Kivételt képezett ...

Már péntek este éreztem, hogy valami bujkál bennem. Reggelre nyilvánvalóvá vált, hogy elért a halálos kór, megfáztam. Torokgyík, köhögés, feszülő arcüreg, résnyi keskeny szemek. Szerencsére én nem vagyok olyan puhány, mint sok pasi, akik egy kis hőemelkedéstől nyafiznak. Ritkán vagyok beteg, de olyankor ezt is rendesen csinálom, vagy bele sem fogok. Szekérnyi önsajnálat, hörgő hangok, jajgatás, büdös pizsamázás egész nap, mindenfelé szétdobált takis zsepik, alvás, alvás, alvás, ha egyedül vagyok. Na de most itthon a gyerek, előtte csak nem halhatok bele egy náthába, bár orvosilag teljesen indokolt lenne. 

Megembereltem magam. Könnyes búcsút vettem kacérul csábító ágyamtól, fázós lábaimat beledugtam a legmelegebb ronda ...

"Pffffsssshhhkkkkkrrrrrááááá" valami ilyesmi jött ki a torkomon ma hajnalban, amikor 5-kor a telefonom az egyébként relatív kellemes, most igen kellemetlenül ható hangján az arcomba dörgölte, hogy pöccintsem be végre a mai mókuskereket. 4-kor, mint mostanában rendre, megriadtam, de tuti nem telt el 60 perc a két időpont között. Ha rájövök, hol kell, óvást fogok benyújtani időmlopás miatt, eldöntöttem. Megpróbáltam elkúszni a hangforráshoz, hogy egy jól irányzott csapással likvidáljam, ha lehet egy életre, de gyomortájt olyan nehéz volt a testem, hogy nem tudtam megmozdulni. Nyolc-tíz, egyre idegesebb próbálkozás után leütöttem a magából szakadatlanul hang- és fényjelzéseket kiadó kütyüt és a körülményekhez képest koncentrált ...

Van egy álmom. Na nem Martin Luther King-i, emberiség megváltó, saját. Évek óta időről-időre megjelenik. Egy hajón ülök. Éjszaka van, de mégis világos. Különös épületeket látok a parton. Hagymakupolák?  Az biztos, amit érzek. Szeretek, szerelmes vagyok. Velem szemben egy szempár. Mindig ugyanaz és a tulajdonosának illata. Szeretem ezt az álmot. Sokáig nem tudtam, hol járunk, de egyszer láttam egy filmet Szentpétervárról és ott volt a hajóm, a fehér éjszaka, a kupolák. Hihetetlen volt a felismerés és rögtön megszületett a gondolat, hogy ide el kell mennem, hiszen álmomban már többször róttam az utcáit. Nem egyedül, szerelmesen.

Egyébként is biztos vagyok abban, hogy valaha valamilyen formában éltem ott. Tudom és kész. Lehet, ...

Az ész a fontos, nem a haj, dudorásztam tegnap kissé szkeptikusan a fodrásznál a már elkészült legújabb remekművel a fejemen, gyermekem és frizura mágusunk szórakoztató beszélgetését hallgatva. Az ész, állítják a lelki fejlődésükben guruk magasságához közelítő napkeleti bölcsek, de mi van az életbölcsességi evolúciójuk útján még csak a kerti kiskapunál járókkal és a hiúkkal, például velem, aki ez utóbbi két kategória metszetében tartózkodom. Hiú vagyok, ez van, mondjuk piperkőcségem megragadt alapfokon, ezenkívül genetikus, apai örökség, mely külső igényességem aprólékossága meg sem közelíti apám szakáll-és bajuszápolási mizériáját. Nem vagyok Nárcisz (a gyöngyvirág és a közhely rózsa a kedvenceim), de a ...

Itt volt anyám. 24 óra. Ennyire vagyunk hitelesítve. Kapcsolatunk harmonikus jellegének megőrzésében jelentős szerepet játszik a lakóhelyünket elválasztó 120 km. Eskü nem vagyok sem gonosz, sem hálátlan, rossz gyermek, de persze mindenki azt gondol rólam, amit akar. Imádom az anyámat. Csendben elfogadtuk, hogy mások vagyunk, bár ő a szabadságvágyamat kevéssé érti. Sok mindenben hasonlítok is rá, aminek igazán örülök. Tőle örököltem a kék szemem, a jónak tartott virgácsaimat, a hajamat és a kalandor lelkemet. Az orromat hála istennek apai nagymamámtól, de ezt anyu is hangoztatja és szerencsés fordulatnak tartja arcberendezésem szempontjából. Végtelenül okos, művelt, intelligens, sok diplomás, jó humorú asszony. Pici, ...

Babonás vagyok, állapítottam meg hajnalban, de nem klinikai eset, tettem hozzá gyorsan magyarázkodva. Az a fajta, aki ha valamit otthon felejt és visszafordul, lazázva leül és tényleg eljátssza, hogy csak most akart elindulni, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy a rontó ártást és ragyát intéző akármicsodákok belekotorjanak az egyébként kiválóan induló napom gondosan megtervezett, spontán örömáradatába.

Nem volt ez mindig így. Sokáig pont annyira nem bírtam a fekete macskákat, mint a többit. Pacsiztam a kéményseprőkkel, amikor Szilveszterkor becsöngettek és átadták "minőségi", mágnessel kiválóan a hűtőre rögzíthető éves naptárjukat. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért vágnak csalódott képet, amikor én egy határozott ...